Hancsi mesél

Négyéves Hancsi lányom imád mesélni, különösen közterületeken, utcán, buszon, villamoson, ahol nagy és remélhetőleg hálás a közönség. Elbeszélései finoman szólva is pszichedelikus álmok, nyelvtani kohézió még csak-csak akad bennük, de történetvezetését kevéssé jellemezhetjük következetes dramaturgiai ívvel vagy áttekinthető epikai szerkezettel. Mi több, történetei a morális tanulságoknak is híján vannak.

Fátumpanel

Vendégségben vagyunk. Ötéves Emma lányom nagyon csúnyán köhög. A vendéglátó hölgy sajnálkozva néz rá, majd vigasztalóan megsimogatja a fejét:

– Nem baj, Emmácska, egy-két nap, és elmúlik ez a csúnya köhögés.

Lányom a ködös távolba fúródó tekintettel nagyokat sóhajt, végül azt mondja:

– Bizony... minden elmúlik egyszer…

A város, ahol élek II.

– Halló, ***taxi? Egy autót szeretnék kérni a Nemzeti Színházhoz. A Wesselényi–Vörösmarty sarokra lesz a fuvar.

– Értem, köszönöm. Melyik Nemzetihez menjünk?

– A színházhoz.

– Úgy értem, melyik Nemzeti Színházhoz?

– ...

– Uram...?

– Bocsánat, nem igazán értem a kérdést. Budapestről hívom.

– De melyik Nemzeti Színházhoz kéri a kocsit?

Barkochba

Barkochbázunk öt és fél éves Emma lányommal. Rajta a sor, hogy gondoljon valamire.

– Megvan! – mondja. Indulhat hát a játék, a keresztkérdéseket két felettébb okos felnőtt teszi fel: feleségem és jómagam.

– Élőlény?

– Igen.

– Állat?

– Igen.

– Madár?

– Nem.

– Emlős?

– Igen.

Gyerekszájkalászatok

Legyenek már mégis egy helyen gyermekeink közelmúltbeli sziporkái.

Kisebbik, lassacskán már négyéves lányunk, Hancsi, miután megszaglássza a fogkrémet:

– Egy kicsit jó illata van… de nagyon meg büdös.

És amikor atyjával vitatkozva kivágja a végső tromfot:

– Te semmitudó!

A város, ahol élek I.

Metrón utazom a nagyvárosban. Bal kezemben egy verseskötetet tartok, olvasom is ráadásul, jobbommal a fejem fölött lógó fogantyúba kapaszkodom. Az oldal végére érve eleresztem a fogantyút, hogy a következő oldalra lapozzam további betűkért. A kezem által bejárandó út nyolcvan centiméter, a feladat végrehajtása mindössze három másodpercet vesz igénybe.

Megszégyenülés

Kései ébredés, kávézgatás, a tévé bekapcsolva. Ha jól sejtem, amerikai gyártású valóságshow-szerűség megy az egyik csatornán. Családok szerte Amerikában, felnőttnyelven szólva „kezelhetetlen” gyerekekkel, mígnem megjelenik a szuperdadus, varázspálcájával suhint egyet, és helyreáll a rég vágyott rend.

Lilla, a nő

Mindig tervekkel megyek könyvtárba, szabadságot vesz ki miatta az ember, úgyhogy muszáj célirányosnak lenni. Leülök, kikérem a munkatervembe illeszkedő könyveket és folyóiratokat, aztán teljesen véletlenszerűen kezembe akad mindenféle sokkal érdekesebb dolog, a múlt egy-egy tüneményes morzsája. Ma például a legidősebb Szinnyei (a Gőzhangya) egy 1892-es cikke Csokonai Vitéz Mihály komáromi szerelme és múzsája, Vajda Julianna, vagy ahogy mindenki ismeri, Lilla életéről. (A szintén komáromi Szinnyei fiatal süldőként még láthatta az idős Lillát megkopott fényében, hogy irigylem érte!) Amit olvastam, teljesen banális történet, képtelen vagyok bármiféle eredeti tanulságot levonni belőle. Azt hiszem, tízből hét férfi úgy gondolja, hogy tízből hét nő ilyen. Mégis leírom.

Párizs hercegnője

Lakodalomba készülődik a család. Egyszerű tőmondat, hallatán bohó és gyanútlan emberek kiadós hejehuja-tilláromot, asztalroskasztó traktát látnak lelki szemeik előtt, és lábaikban már érzik a szakadatlan táncot. Rendben is van ez így, őszintén és teljes erkölcsi kiállással támogatom embertársaim holtig tartó naivitását, de nekem nem adta meg a sors azt a kegyet, hogy bohó és gyanútlan lehessek. Négy nővel élek együtt, és ehhez a körhöz gyakorta és szívesen csatlakozik a közelben élő Anyósom is, tovább torzítva a családon belüli ivararányt és borzolva egyébként is megkopott kedélyemet. Szigorú és gyanakvó vagyok.

Álom hétköznap

valamilyen munkát kell megcsinálnom, és gabi megengedi, hogy ott maradjak, használjam a gépét, nagyon fura, lapos képernyő, fekete háttérrel, ott is dolgozom, valamit nagyon csinálok, közlekedni csöveken futó kis ülőliften lehet, aztán elmegyek sétálni, csehszlovákiában vagyok, egy hatalmas park van előttem, kis, tűkeskeny vájatba illeszkedő kerekeken futó nagykocsik visznek, elindulnak egyik irányba, de vége a sínnek, ott ül egy lerobbant alak, kérdez valamit, de nem értem, ismerős, de nem jövök rá, ki az, máris visszafordulnak a kocsik másik irányba, két hurok után egy piacon vagyok, cselák feliratok, kaják, sok piszkos ember, van egy beöblösödés, ott egy primitív, de erős fickó

Félidő

Aztán egy napon, hetedik osztályban az osztályfőnököm az iskolából hazazavart valamiért, talán az ellenőrzőmért, felkaptam a biciklire és hazatekertem, de az utcánkba fordulva ösztönösen beletapostam a fékbe, egy mentőautó fehérlett vészjóslóan a házunk előtt, teljes kábulatban szálltam le a bicikliről, és tétován elindultam a házunk felé, de mielőtt bejutottam volna, Apám, a rettenthetetlennek ismert titán támolygott ki az ajtón vörös szemekkel, engem észre sem vett, rám sem nézett, csak elbotorkált mellettem, miközben valami halk nyöszörgésféle hang áradt a torkából

Hercegkisasszony-világ

Ébredés után mindahányan lustálkodva nyúlunk el a szülői ágy párnái és takarói között. Emma lányommal azt játsszuk, hogy mondok egy melléknevet, aminek ő megmondja az ellentétjét. Ötéves, meglehetős biztonsággal lavírozik az akár elvontabb fogalompárok között is. Időnként azonban Hancsi húga is beszáll a játékba, derültséget keltve és megkapó betekintést nyújtva egy hároméves gyerek fejében kavargó nyelvi és fogalmi dichotómiákra:

• csúnya ↔ hercegkisasszony

• büdös ↔ kicsit büdös

Ajtó a külvilágra

Kopogtatnak. Odaballagok, kinyitom az ajtót, s a feltáruló külvilág peremén, a küszöbön túl egyik ritkán látott szomszédasszonyunkat pillantom meg. A nevét még csak nem is sejtem, ahogy azt sem, vajon tegeződünk vagy magázódunk-e. Szerencsére azonnal és illedelmesen köszön, amiből kiderül, hogy magázódunk. Visszaköszönök én is azonnal és illedelmesen. Ekkor még nem sejtek semmit, ura vagyok a helyzetnek.

A doktor néni

Fél füllel hallom a szobából, ahogy a lányaim odakint az ebédlőben játszanak. Vacsora után vagyunk, az elnyúláson kívül semmi dolgom nem akad, jólesően hallgatózom hát.

– Tátsd ki a szád! – mondja ötéves Emma lányom a húgának.

– Ááááá – hallom az engedelmes választ.

Fenyvesi anziksz

Fényképek itt

Fázós séta ötéves Emma lányommal a Balaton-parton. Kulisszául szolgál a szemerkélő eső, az orkánszél és a csüggedés, hogy barbár eszkimó törzsek támadásaitól kell tartanunk a nyaralás alatt. Ráadásul nagylányom egyfolytában nyüstöl:

– Apa, vegyél nekem fagyit!

– Beszélgessünk valami másról. Az elmúlt félórában számos alkalommal megbeszéltük már, hogy nincs fagyizás.

– De miééért...?! – tör elő lányomból az atyai fafejűség felett érzett, mélyről jövő kétségbeesés.

Monitorláz

SZEREPLŐK
EMMA: Ötéves, dinamikus alak, e pillanatban hízelgő kiscica, később bosszúszomjas fúria
APA: Harmincas, statikus alak, e pillanatban és az elkövetkező tízezerben a számítógép előtt ül

EMMA (hat karját és négy pár lábát apja végtagjai köré fonva): Édes drága apucikám, hadd játsszak a számítógépen...!
APA: Kislányom, megbeszéltük, hogy csak hétvégén van számítógépezés.

Szülők iskolája

Egy
A múlt év egyik késő tavaszi napján a trolibuszon egy apát láttam gyermekével. A jól ismert útvonal nem kötötte le az érdeklődésemet, egyébként is kíváncsi ember vagyok, így hát szemérmetlenül őket figyeltem. Egymás mellett ültek, s míg a kislány a környező világ száguldása felett álmélkodott, az apa a kezében tartott vaskos irományba mélyedt. A kislány időről időre lelkesen, csilingelő hangon hívta fel apja figyelmét egy-egy külvilági mozzanatra. Az apa leánya felé fordulva sietős mosolygással nyugtázta a soron lévő látványt, de keze már idegesen továbblapozott, hogy egy szemvillanással később tekintetét ismét a paksamétára szegezhesse.

Amikor a gyerek nevel

SZEREPLŐK
MAMA: Világéletében egyszerű, drága asszony, napjainkban nyúzott nagymama, közel a hatvanhoz, élete a család áldozatos szolgálatában telik
EMMA: Ötéves unokája, mi sem természetesebb számára, mint hogy nagyanyja élete az ő áldozatos szolgálatában telik

EMMA: Mama! Azt hogy kell mondani románul, hogy barát?
MAMA (hagymát pucol): Nem tudom, kislányom, én nem tudok románul. Majd Anya megmondja, ha hazajött.
EMMA (kissé csalódott): Hát... na jól van. (intőn emelve mutatóujját) Csak ne felejtsd el megkérdezni tőle.

Nálatok vannak-e állatok?

Falusi gyerekként sosem éreztem késztetést arra, hogy egymással marakodó kutyáinkat-macskáinkat, a baromfiudvar zajos aprónépét, az időnként bégetéssel és mekegéssel kiegészülő háztáji kórust túlkiabálva a szüleim elé álljak: ugyan lehetne-e énnekem valamiféle házi kedvencem? Teszem azt, egy raj zebradánió, sőt, rögtön egy pár zebrapinty is. Hiszen haszontalanságukban is olyan szépek lehetnek így együtt.

Családi melodráma két felvonásban

SZEREPLŐK
APA: Energikus harmincas férfi, sztentori hanggal, tekintete a horizonton
HANCSI: Kislánya, hároméves, öntudatos fülkeforradalmár, tekintete a zeniten

APA (a friss kikelet hangján): Gyere, te pocok, felöltözünk!
HANCSI (kedves önfeledtséggel magyaráz): De Apa, a zöld kicsi tündér szomorú itt a szobában, ugyanis meg kell keresnem neki a barátját, a nagy lila vízilóóót. Ezt kérte tőlem, tudod?

Csak hurkapálca és papírKosztolányi Dezső-ellenes vasárnap a Városligetben

Országok sátrai a Városligetben. A Norvégia-sátornál, a tömegben elmarok egy hurkapálcás norvég papírzászlót, és hároméves lányom kezébe nyomom.

– Ez a norvégok zászlaja – teszem hozzá felvilágosításképpen. Hároméves gyerek ezen a nyomon már el tud indulni. Ő azonban másodpercekig tanácstalanul nézi, mintha még a zászlót tartó kéz sem hozzá tartozna.