Tétován ácsorgok a könyvespolcnál, a könyvgerincek lomhán masíroznak el a tekintetem előtt. Hirtelen megtorpannak. Na, ez épp jó lesz, húsz éve is lehet tán, hogy olvastam. Mintha tetszett volna, de ki tudja azt már megmondani. Leveszem a polcról, és ahogy a bal tenyerembe fektetem, hogy belelapozzak, a könyv kényelmesen hátradőlve magától nyílik ki a címoldalnál. A szememmel nem, csak az orommal érzékelem, hogy kitárulkozása leheletnyi, könyvillatú porfellegecskét támaszt. Végtelen Möbius-szalaggá tekeredett fakósárga könyvjelzőszalag, egy réges-régi eső, netán az asztalon szétömlött pohárnyi víz történelmi, barna foltjai a lapon, és néhány rég elfeledett, kézzel írott sor: „Terbócs Gáboréknak sok köszönettel, barátsággal – Mészöly Miklós, Kisoroszi, 1978”.
2013. december 23., hétfő
2013. november 21., csütörtök
A város, ahol élek III.
Esik az eső, sietős léptek a villamosmegállóban. Férfiak, lányok, asszonyok és más humanoidok öblös esernyők védelme alatt törnek a plexi szélfogók menedékébe. Ahogy közelednek, fokozatosan lejjebb eresztik esernyőiket, szabad kezükkel lassan összecsukják. Előreszegezett, vértől iszamos esernyőtüskék biztosítják számukra az akadálytalan utat a perontető alá. A csatajelent vége igazságos és idilli zsánerkép. A túlélésért vívott harcban alulmaradók, az esernyőtlen emberek fázósan zsebre dugott kézzel, kabátgallérba húzott nyakkal, az esőcseppek terhe alatt görnyedve állnak szétszóródva a peronon. A szélfogó szűk négyzetméterein egyenes tartású, büszke emberek erdeje sűrül, mindegyikük oldalán egy-egy ernyedten unatkozó esernyő lóg.
Azon gondolkodom, vajon Namíbiában hogyan festene ugyanez a jelenet, ha ott is járna a négyes villamos és időnként eleredne az eső. De nem töprenghetek sokáig, a következő zebrán két autó is elüt. Béke ázott poraimra.
egy • kettő
Leírta:
Terbócs Attila
2013. november 8., péntek
Valami nem stimmel
Halvány sejtelmem sincs, hogy ez mi és miért van, de éjjel a repülőgépen, az Atlanti-óceán fölött megálmodtam, és most leírom. Tehát a történet.
A kissrác éppen a hosszú, nyílegyenes utcán tolta a tolókocsiban ülő féllábú öreget. A szembejövő vagy éppen a velük párhuzamosan haladó emberek, mert az jól megfigyelhető, hogy az ismert világ valamennyi utcájában, útján és gyalogösvényén az emberek a létező irányok mindegyikéből mindenfelé tartanak, nehéz is megérteni, hogyan létezhet egyszerre ennyiféle pillanatnyi cél ezen a világon, szóval ezek a járókelők vagy éppen dolgukra sietők megállapíthatták volna, hogy az öreg átszellemülten mesél, mögötte, illetve egészen pontosan a kerekesszék mögött a kilencévesforma kissrác pedig nem kevésbé átszellemülten mosolyog. Megállapíthatták volna, fogalmazunk feltételes módban, mert a megtörtént valóságban senki nem figyelt fel a különös párosra, a járókelők meghatározott céllal tartottak valahova, és a legkevésbé sem zökkentette ki őket gondolataikból sem a látvány, sem az öreg monoton kerepelése vagy a tolókocsi kerekeinek esetleges nyikorgása. Gondban is vagyunk tehát, amikor rekonstruálni szeretnénk ezt a régi-régi történetet, mert tanúk hiányában, alaposabb utánajárás híján ma már nehéz lenne kideríteni, hogyan is születhetett meg ez a megkapó életkép, az öreg és a kissrác párosa.
Leírta:
Terbócs Attila
2013. július 15., hétfő
Apám
Kéthavonta kényszeredetten hazavetődtem hétvégére a középiskolai kollégiumból a szüleimhez. Az élet, a már akkor nagybetűsnek hitt élet tőlük messze, egy vidéki városkában zajlott. Szüleimnek szükségük volt rám, én pedig tudomásul vettem ezt és elviseltem valahogy a szeretetüket. Tudtam, hogy beszélgetni kell majd, illetéktelen kérdésekre válaszolni, és mindennek tetejébe még hosszú, harsány römipartikra is sor kerül a vacsora végeztével. Kamasz voltam, talán már a tizenhetet is betöltöttem az előző őszön. Akkoriban éppen untam az életüket.
Aztán rögtön szombat reggel elegem is lett az egész hétvégéből.
Leírta:
Terbócs Attila
2013. július 1., hétfő
Hülye a szülő, de büszke
Ágyba fektetem a gyerekeimet. A takaró elrendezésénél, a betakargatásnál járunk, amikor Emma lányom leint, hogy őt csak hagyjam, mert bebújik a takaróhuzatba, és úgy alszik. Hirtelen bevillan a rég eltemetett emlék: nyaranta kisgyerekként én is így aludtam. Elalvás előtt azzal szórakoztattam magam, hogy fülledtre leheltem a huzatból emelt sátrat, aztán kéjes élvezettel dugtam ki a fejem a szoba immár hűsítő levegőjére, hogy ne legyen olyan melegem. És a steppelt műselyem paplan hűs érintése nyári éjszakákon...! Velem együtt emlékezik és borzong a bőröm is.
Leírta:
Terbócs Attila
2013. június 23., vasárnap
Képzelt beteg (Magyarország, 2013)
A szereposztáson gondolkodom még. De talán három főszereplő is megteszi, némi statisztériával. Játszódik napjainkban, napjaink Magyarországán. És ha már Magyarország, a helyszín legyen mondjuk a Péterfy kórház szemészeti ügyelete… de nem, kicsit előbb kell kezdenünk a történetet, a nyitójelenet díszlete legyen egy átlagosan berendezett fővárosi lakás, a reggeli órákban, álmosan ébredező és nyújtózkodó családtagokkal. Hétvége van, sietségnek és kapkodásnak nyoma sincs a díszletet benépesítő szereplők, kicsik és nagyok mozdulataiban. Fontos dramaturgiai utasítás lehet, hogy szaggatott, lassú párbeszédekkel, elnyújtott színészi játékkal indítsuk az előadás nyitóképét. Lassan indul a nap.
Az események felgyorsulnak, miután a házaspár legnagyobb, hétéves gyermeke is felkel ágyából és jobbról belép a színpadra. Fejét lehajtva még a szemét dörzsöli, ahogy álomittas, tétova léptekkel, könnyű gyerekhálóingében közeledik a rendezői balon kissé ügyetlenül elhelyezett étkezőasztalhoz. Leül, a súgólyukkal szemben, fejét felemeli, s a nézőtéren ülőkből egyszeriben döbbent kiáltás szakad fel, amint megpillantják feldagadt szemét. A maszkmesternek adandó utasításnak egyértelműnek kell lennie: a gyerek jobb oldali alsó és felső szemhéja ödémásan duzzadt, csipetnyi piros púder felvitelével jelezzük a duzzanat kiterjedését. A gyerek szeme csak egy vékony résen át látszik, már amennyiben felemeli az állát. Időnként felemeli.
Leírta:
Terbócs Attila
2013. január 6., vasárnap
Újévi nagyinterjú lányaimmal
Újévi interjú két kislányommal, a hat és fél éves Emmával és az ötéves Hannával. Külön-külön faggattam őket előre összeállított kérdéseimmel, hogy ne is hallják egymást, de a válaszaik itt már ömlesztve olvashatóak.
Tudtad, hogy új év van?
És azt tudod-e, hogy milyen évszak és hónap van?
Ha pár szóban be kellene mutatkoznod, mit mondanál el magadról egy idegennek?
Hány éves leszel ebben az évben?
Szerinted már nagylány vagy?
És mikor leszel igazán nagylány?
Tudtad, hogy új év van?
Emma: Tudtam. Hogy elkezdődött a kétezer-tizenhárom.
Hanna: Hogyhogy? Milyen új év?
És azt tudod-e, hogy milyen évszak és hónap van?
Emma: Tél van, január.
Hanna: Szeptember? Július? Augusztus? Március? December? De tél van, ugye? Vagy ősz? Nyár? Tél?
Ha pár szóban be kellene mutatkoznod, mit mondanál el magadról egy idegennek?
Emma: Szia! Én Terbócs Emma vagyok. Téged hogy hívnak? A Wesselényi utca ötvennyolcban lakom, és hat éves vagyok.
Hanna: Semmit.
Hány éves leszel ebben az évben?
Emma: Hét.
Hanna: Öt.
Szerinted már nagylány vagy?
Emma: Igen. Nagylány vagyok, iskolába járok.
Hanna: Igen.
És mikor leszel igazán nagylány?
Emma: Most is az vagyok.
Hanna: Mikor hatéves leszek. Vagy hét.
Leírta:
Terbócs Attila
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)