2013. december 23., hétfő

Építőkocka

Tétován ácsorgok a könyvespolcnál, a könyvgerincek lomhán masíroznak el a tekintetem előtt. Hirtelen megtorpannak. Na, ez épp jó lesz, húsz éve is lehet tán, hogy olvastam. Mintha tetszett volna, de ki tudja azt már megmondani. Leveszem a polcról, és ahogy a bal tenyerembe fektetem, hogy belelapozzak, a könyv kényelmesen hátradőlve magától nyílik ki a címoldalnál. A szememmel nem, csak az orommal érzékelem, hogy kitárulkozása leheletnyi, könyvillatú porfellegecskét támaszt. Végtelen Möbius-szalaggá tekeredett fakósárga könyvjelzőszalag, egy réges-régi eső, netán az asztalon szétömlött pohárnyi víz történelmi, barna foltjai a lapon, és néhány rég elfeledett, kézzel írott sor: „Terbócs Gáboréknak sok köszönettel, barátsággal – Mészöly Miklós, Kisoroszi, 1978”.

2013. november 21., csütörtök

A város, ahol élek III.

Esik az eső, sietős léptek a villamosmegállóban. Férfiak, lányok, asszonyok és más humanoidok öblös esernyők védelme alatt törnek a plexi szélfogók menedékébe. Ahogy közelednek, fokozatosan lejjebb eresztik esernyőiket, szabad kezükkel lassan összecsukják. Előreszegezett, vértől iszamos esernyőtüskék biztosítják számukra az akadálytalan utat a perontető alá. A csatajelent vége igazságos és idilli zsánerkép. A túlélésért vívott harcban alulmaradók, az esernyőtlen emberek fázósan zsebre dugott kézzel, kabátgallérba húzott nyakkal, az esőcseppek terhe alatt görnyedve állnak szétszóródva a peronon. A szélfogó szűk négyzetméterein egyenes tartású, büszke emberek erdeje sűrül, mindegyikük oldalán egy-egy ernyedten unatkozó esernyő lóg.
Azon gondolkodom, vajon Namíbiában hogyan festene ugyanez a jelenet, ha ott is járna a négyes villamos és időnként eleredne az eső. De nem töprenghetek sokáig, a következő zebrán két autó is elüt. Béke ázott poraimra.

egykettő

2013. november 8., péntek

Valami nem stimmel

Halvány sejtelmem sincs, hogy ez mi és miért van, de éjjel a repülőgépen, az Atlanti-óceán fölött megálmodtam, és most leírom. Tehát a történet.

A kissrác éppen a hosszú, nyílegyenes utcán tolta a tolókocsiban ülő féllábú öreget. A szembejövő vagy éppen a velük párhuzamosan haladó emberek, mert az jól megfigyelhető, hogy az ismert világ valamennyi utcájában, útján és gyalogösvényén az emberek a létező irányok mindegyikéből mindenfelé tartanak, nehéz is megérteni, hogyan létezhet egyszerre ennyiféle pillanatnyi cél ezen a világon, szóval ezek a járókelők vagy éppen dolgukra sietők megállapíthatták volna, hogy az öreg átszellemülten mesél, mögötte, illetve egészen pontosan a kerekesszék mögött a kilencévesforma kissrác pedig nem kevésbé átszellemülten mosolyog. Megállapíthatták volna, fogalmazunk feltételes módban, mert a megtörtént valóságban senki nem figyelt fel a különös párosra, a járókelők meghatározott céllal tartottak valahova, és a legkevésbé sem zökkentette ki őket gondolataikból sem a látvány, sem az öreg monoton kerepelése vagy a tolókocsi kerekeinek esetleges nyikorgása. Gondban is vagyunk tehát, amikor rekonstruálni szeretnénk ezt a régi-régi történetet, mert tanúk hiányában, alaposabb utánajárás híján ma már nehéz lenne kideríteni, hogyan is születhetett meg ez a megkapó életkép, az öreg és a kissrác párosa.

2013. július 15., hétfő

Apám

Kéthavonta kényszeredetten hazavetődtem hétvégére a középiskolai kollégiumból a szüleimhez. Az élet, a már akkor nagybetűsnek hitt élet tőlük messze, egy vidéki városkában zajlott. Szüleimnek szükségük volt rám, én pedig tudomásul vettem ezt és elviseltem valahogy a szeretetüket. Tudtam, hogy beszélgetni kell majd, illetéktelen kérdésekre válaszolni, és mindennek tetejébe még hosszú, harsány römipartikra is sor kerül a vacsora végeztével. Kamasz voltam, talán már a tizenhetet is betöltöttem az előző őszön. Akkoriban éppen untam az életüket.
Aztán rögtön szombat reggel elegem is lett az egész hétvégéből.

2013. július 1., hétfő

Hülye a szülő, de büszke

Ágyba fektetem a gyerekeimet. A takaró elrendezésénél, a betakargatásnál járunk, amikor Emma lányom leint, hogy őt csak hagyjam, mert bebújik a takaróhuzatba, és úgy alszik. Hirtelen bevillan a rég eltemetett emlék: nyaranta kisgyerekként én is így aludtam. Elalvás előtt azzal szórakoztattam magam, hogy fülledtre leheltem a huzatból emelt sátrat, aztán kéjes élvezettel dugtam ki a fejem a szoba immár hűsítő levegőjére, hogy ne legyen olyan melegem. És a steppelt műselyem paplan hűs érintése nyári éjszakákon...! Velem együtt emlékezik és borzong a bőröm is.

2013. június 23., vasárnap

Képzelt beteg (Magyarország, 2013)

A szereposztáson gondolkodom még. De talán három főszereplő is megteszi, némi statisztériával. Játszódik napjainkban, napjaink Magyarországán. És ha már Magyarország, a helyszín legyen mondjuk a Péterfy kórház szemészeti ügyelete… de nem, kicsit előbb kell kezdenünk a történetet, a nyitójelenet díszlete legyen egy átlagosan berendezett fővárosi lakás, a reggeli órákban, álmosan ébredező és nyújtózkodó családtagokkal. Hétvége van, sietségnek és kapkodásnak nyoma sincs a díszletet benépesítő szereplők, kicsik és nagyok mozdulataiban. Fontos dramaturgiai utasítás lehet, hogy szaggatott, lassú párbeszédekkel, elnyújtott színészi játékkal indítsuk az előadás nyitóképét. Lassan indul a nap.
Az események felgyorsulnak, miután a házaspár legnagyobb, hétéves gyermeke is felkel ágyából és jobbról belép a színpadra. Fejét lehajtva még a szemét dörzsöli, ahogy álomittas, tétova léptekkel, könnyű gyerekhálóingében közeledik a rendezői balon kissé ügyetlenül elhelyezett étkezőasztalhoz. Leül, a súgólyukkal szemben, fejét felemeli, s a nézőtéren ülőkből egyszeriben döbbent kiáltás szakad fel, amint megpillantják feldagadt szemét. A maszkmesternek adandó utasításnak egyértelműnek kell lennie: a gyerek jobb oldali alsó és felső szemhéja ödémásan duzzadt, csipetnyi piros púder felvitelével jelezzük a duzzanat kiterjedését. A gyerek szeme csak egy vékony résen át látszik, már amennyiben felemeli az állát. Időnként felemeli.

2013. január 6., vasárnap

Újévi nagyinterjú lányaimmal

Újévi interjú két kislányommal, a hat és fél éves Emmával és az ötéves Hannával. Külön-külön faggattam őket előre összeállított kérdéseimmel, hogy ne is hallják egymást, de a válaszaik itt már ömlesztve olvashatóak.


Tudtad, hogy új év van?
Emma: Tudtam. Hogy elkezdődött a kétezer-tizenhárom.
Hanna: Hogyhogy? Milyen új év?

És azt tudod-e, hogy milyen évszak és hónap van?
Emma: Tél van, január.
Hanna: Szeptember? Július? Augusztus? Március? December? De tél van, ugye? Vagy ősz? Nyár? Tél?

Ha pár szóban be kellene mutatkoznod, mit mondanál el magadról egy idegennek?
Emma: Szia! Én Terbócs Emma vagyok. Téged hogy hívnak? A Wesselényi utca ötvennyolcban lakom, és hat éves vagyok.
Hanna: Semmit.

Hány éves leszel ebben az évben?
Emma: Hét.
Hanna: Öt.

Szerinted már nagylány vagy?
Emma: Igen. Nagylány vagyok, iskolába járok.
Hanna: Igen.

És mikor leszel igazán nagylány?
Emma: Most is az vagyok.
Hanna: Mikor hatéves leszek. Vagy hét.