Sietős népek passzírozzák egymást a kisföldalatti aluljárójában. Mutatnak jegyet, bérletet, dokumentet, hogy bebocsátást nyerjenek a föld gyomrába e késő délutáni órán. A népek tengere még a kapu előtt hirtelen kettéválik, hogy pár lépés után az emberhullámok ismét összecsapva hömpölyögjenek tovább. A nyüzsgéstől mentes kicsi szigeten töpörödött, idős nénike áll. Járókeretét maga elé helyezi, értékes cekkerét vigyázó mozdulatokkal nekitámasztja. Leemeli a vállán lógó táskát, a járókeretre támasztja, és beletúr. Vaksi szemek sietnek a bizonytalan kéz segítségére: a néni valósággal belehajol a táskába, úgy kotorászik tovább. Ahogy a háta mögött megtorpanok és hosszan nézem őt, ezt a törékeny, görnyedt, szinte már nem is emberi alakot, a tekintetem csak a táskából ki-kiintegető, csapzott galambfehér tincsekbe kapaszkodhat. Időnként riadtan fölnéz a táskából, hunyorgó szemekkel a cekkert ellenőrzi vagy nyugtalanul a Vállalat kék ruhás árnyaira pillant.
