A karodba zárva viszed a gyermekedet a kolozsvári utcákon. Mert előzőleg órákon át róttátok a város más utcáit, így kimaradt az ebéd utáni szundítás. A gyermek botladozik, lám, most el is esik, beveri a térdét, és máris nyűgösen kéredzkedik fel az apai karokba.
Energikusan felkapod, peckesen elindulsz vele. Büszkén és boldogan vigyorogsz egyszerre kifelé és befelé, ahogy a kis kétéves embercsomó melegen hozzád simul. De átkozottul sok a kolozsvári utca, a Donátnegyedig még hosszú a séta. Elalszik a gyerek, ott a karodban. Fejedet görcsösen előreszegezed és nyakadat enyhén balra tekered, lapockádat kicsit felhúzod, hogy a nyakszirted és a vállad képezte ív a legkényelmesebb fekvést nyújtsa a kicsi fejnek. Álmában jólesően beleszuszog a füledbe, az adja a lóerőt.