Vak vezet

Vak ember, könyökömbe kapaszkodva lohol mellettem a Herminán, megyünk a 47-be. Kérdezem, mi van ott, mondja, hogy a vakok országos egyesülete. Előzékenyen felhívja rá a figyelmem, hogy nagyon szép székházuk van, nézzem majd meg jól, mondja a vak ember. Odaérünk, bemegyünk a nagy kőkapun, ő megtorpan, engem visszahúz. Na, nézze meg, mit szól hozzá, noszogat. Egykor valóban gyönyörű épület lehetett, mára a homlokzatról foltokban lehullott a vakolat, az épületdíszek java része oda, pőre téglakémény görbül a tető fölé. Kissé szomorú látvány az esti sötétségben. Tényleg gyönyörű, mondom. Ugye, ugye, mondja büszkén a vak ember.

A város, ahol élek VIII.

Késő délutáni hosszú emberkígyó a körúti Spar egyik pénztáránál. Kevéssel előttem testesebb hatvanas férfi, jólesően mosolyog, fejben talán andalító hárfamuzsikát ad elő a maga örömére. Zakókabátja, pakompartja és szemüvege a kora nyolcvanas évek illatát idézi fel szaglóidegeimben, mosolya és tekintete időtlen. Jólesik ránéznem. Ahogy felszabadul előtte a gumiszalag, telipakolt piros kézi kosarából ráérős, kényelmes mozdulatokkal kirámolja rá a portékát. Hetvenkét folyócentiméteren hézagmentesen teríti az árut, akkurátusan elhelyezi mögöttük a „Következő Vásárló” táblácskát, majd megfordul, és ráérős kacsázó lépteivel együtt újra elnyeli az üzlet gyomra. Ismét üres a kosara, folytathatja a vásárlást.

Csak bot és vászon, de nem bot és vászon

Állok a zebránál, várom, hogy zöldre váltson a lámpa. Természetesen cigarettázom, szórakozottan fújom a füstöt a városon ülő ködbe. Ekkor közvetlenül mellém, a járdaszélre lép egy anya, karjában négyévesforma gyermeke. A zöldre várnak ők is, hogy továbbmehessenek. Első ösztönös gondolatom, hogy odébb húzódom, mégse menjen a gyerekre a cigarettafüst. Második gondolatommal konstatálom, hogy cigányok, és agyamban máris sorjáznak a közeljövendő másodpercek vágóképei.

Gyermeki éca töprenkedéshez és önvádhoz

Az egyik este, lefekvéskori pusmogás közben a gyerekek elővezetik egyik kedvenc témájukat: mi, szülők miért írunk elő annyi hülye szabályt és követeljük meg a végrehajtásukat? Miért kell minden este fürdeni; miért kell minden este olyan hamar kijönni a fürdőkádból; miért lehet és kell csak azt enni, amit főztünk; miért kell olyan hamar ágyba menni; stb. Megint végigbeszéljük, amit e tárgyban végig lehet, ebben-abban igazat adva nekik is meg magunknak is. Mindenkinek, gyereknek és szülőnek megvan a maga tanulsága, és végül megegyezünk, hogy lehet ezt másként is. Persze aztán majd lesz, ahogy lesz, apránként, odázgatok magamban. Azért végül még megkérdezem, mert feltámad a kíváncsiságom: mi fut végig az agyukon, amikor ezért vagy azért megszidjuk őket? Íme a válaszok.

Körforgás

A karodba zárva viszed a gyermekedet a kolozsvári utcákon. Mert előzőleg órákon át róttátok a város más utcáit, így kimaradt az ebéd utáni szundítás. A gyermek botladozik, lám, most el is esik, beveri a térdét, és máris nyűgösen kéredzkedik fel az apai karokba.

Energikusan felkapod, peckesen elindulsz vele. Büszkén és boldogan vigyorogsz egyszerre kifelé és befelé, ahogy a kis kétéves embercsomó melegen hozzád simul. De átkozottul sok a kolozsvári utca, a Donátnegyedig még hosszú a séta. Elalszik a gyerek, ott a karodban. Fejedet görcsösen előreszegezed és nyakadat enyhén balra tekered, lapockádat kicsit felhúzod, hogy a nyakszirted és a vállad képezte ív a legkényelmesebb fekvést nyújtsa a kicsi fejnek. Álmában jólesően beleszuszog a füledbe, az adja a lóerőt.

A város, ahol élek VI.

Tersánszkytól olvasom az Egy vezérbika emlékiratait. A szerző neve és a cím nagy betűkkel rikít az egyébként egyszerű borítón. A könyv különben egy kivételes szarvasgím életét meséli el. Ahogy fél kézzel kapaszkodva a metrón zötykölődöm, akkor is ezt olvasom, rövidlátó lévén egészen a tekintetem magasába emelve a könyvet. Így észlelem szemem sarkából a mellettem kibontakozó némajátékot. A srégen előttem zötykölődő ötvenes nő makacs másodperceken át nézi a borítót, aztán fejét ingatva rám függeszti a tekintetét, már amennyi látható belőlem a könyvtől. Idővel zavarba jövök, magam elé ejtem Tersánszkyt és kíváncsian visszakémlelek rá.

Taní-tani

Az alsó tagozatos tanár nénik édesek. Zajlik az elsősök szülői értekezlete. A padokban harmincas-negyvenes fölnőttek, hozzájuk beszél most a tanár néni. Az anyukák gyakorlottan kalligrafálnak, az apukák nyelvnyújtogatva macskakaparnak bele a jegyzetfüzeteikbe. Jó lesz az: csupa silabizáláshoz szokott, gyakorlott fölnőttszem úgyis. A tanár néni ekkor a tábla felé fordul, gondosan kiválasztja a megfelelő hosszúságú krétát, lábujjhegyre állva a tábla magasába pipiskedik, majd egy hosszú percen át, vonalon belül maradva, gyöngybetűkkel felfolyóírja a nevét a táblára.

Horog

Azért mekkora, évtizedeken átívelő monolit a patikai vizespohár intézménye...? Emberöltők követik egymást, államvallások és kormányok diadalmaskodnak és buknak el, ráncosodó színész- és popsztárarcok maszkabálja vonul végig az időegyenesen, te magad is hanyatlasz, még csak ebben-abban, de biztosan, a gyógyszertári enteriőrt még sterilebbre forradalmasítja a soron következő új évtized, de még mindig lekuporodhatsz a kis fémasztalkához, szabadságodban áll felfordítani a szájukat a tálcára tapasztó, recés SZTK-üvegpoharak egyikét, hogy az üvegkancsót lassan megdöntve, a csobogásban gyönyörködve vizet tölthess bele. Gyógyszerillat árad szét szaglóidegeidben, gyerek vagy megint, a Flórián téri gyógyszertárban, ezerkilencszázhetvenkilencet írunk. Valahogy olyan megnyugtató.

A város, ahol élek V.

Sietős népek passzírozzák egymást a kisföldalatti aluljárójában. Mutatnak jegyet, bérletet, dokumentet, hogy bebocsátást nyerjenek a föld gyomrába e késő délutáni órán. A népek tengere még a kapu előtt hirtelen kettéválik, hogy pár lépés után az emberhullámok ismét összecsapva hömpölyögjenek tovább. A nyüzsgéstől mentes kicsi szigeten töpörödött, idős nénike áll. Járókeretét maga elé helyezi, értékes cekkerét vigyázó mozdulatokkal nekitámasztja. Leemeli a vállán lógó táskát, a járókeretre támasztja, és beletúr. Vaksi szemek sietnek a bizonytalan kéz segítségére: a néni valósággal belehajol a táskába, úgy kotorászik tovább. Ahogy a háta mögött megtorpanok és hosszan nézem őt, ezt a törékeny, görnyedt, szinte már nem is emberi alakot, a tekintetem csak a táskából ki-kiintegető, csapzott galambfehér tincsekbe kapaszkodhat. Időnként riadtan fölnéz a táskából, hunyorgó szemekkel a cekkert ellenőrzi vagy nyugtalanul a Vállalat kék ruhás árnyaira pillant.

A város, ahol élek IV.

A tisztiorvosi hivatal évszázados, impozáns Váci úti épülete előtt állok. Odabent lenne dolgom, de ember tervez, portás végez. Az árnyas kapubejárót ugyanis minden hivatalok egyenkerberosza, élet és halál ura, a Kapuszolgálatos terebélyes kontúrjai töltik ki faltól falig. Így rejtik el avatatlan szemek elől, ó, irgalom atyja, ne hagyj el, a Hivatal Udvarán Kornyadozó Növendék Nyírfát és más isteni titkokat. Szemem kezd hozzászokni a kapubejáró sötétjéhez, már látom, hogy a kerberosz boglyafeje egybenőtt a nyakával. Lehet, hogy nem is fej és nem is nyak és nem is ember az, hanem egy hatalmas, hájas, mereven feltartott mutatóujj. Ott állt már az istenek születése előtt, és akkor is ott fog állni, a hivatali titkok és fontos ügyek örök őrizőjeként, amikor haló porainkat már hét országba hordta szét a szél. Álmosan leeresztett szemhéjai mögül rosszindulatúan méreget. Komoly indokkal kell ahhoz rendelkezni, hogy egy sehonnai jöttment csak úgy megálljon a Hivatal szélárnyékában.

Vasárnapi séta

Emma lányommal (8) sétálgatunk Újlak zegzugos utcáiban, közben beszélgetünk.

A lényeg a lényeg

Emma (8) a Magyar nagylexikont lapozgatja. Házi feladatot adtak környezetismeretre a cukorrépáról.

– Az a mondat mit jelent, hogy „a termesztett növények közül a legtöbb energiát adja területegységre vetítve”? - kérdi végül.

Henry Higgins vagyok

Belépek a liftbe. Korombéli, negyven körüli férfiember telefonál.

– Mikor? A tegnap? – kérdezi a telefonjától.

„Erdélyi” – konstatálom.

– Mind az egészen – hagyja helyben egyetértőleg, még mindig a telefonjához beszélve.

„Kolozsvári – állapítom meg –, a Házsongárd oldalában, a Tordai útnál, esetleg a Pata utcában nőtt fel.”

Még hogy gyerekszáj...!

Emma lányom (8) este, fektetéskor még betámad, éppen amikor már valamelyest ernyednének az idegszálaim:

– Ha nekünk, gyerekeknek nem engedtek meg valamit, nektek ugyanazt miért szabad? Például ti miért maradhattok fenn tovább?

Nem igazán akaródzik válaszolni. Nem is találok különösebben épkézláb magyarázatot, így hát mondom inkább ész nélkül, ami jön:

– Azért, kislányom, mert mi már felnőttek vagyunk. Egy csomó dolog el van már rontva bennünk meg velünk, és így kompenzálunk, hogy fennmaradunk, pedig fáradtak vagyunk. Meg eszünk is közben, pedig már fogmosás után vagyunk. Tudjuk, hogy talán nem kéne, de fittyet hányunk rá. Ez is a felnőttélet része.

– Az mit jelent, hogy kompenzáltok?

Emberiség

Határozottan és visszavonhatatlanul meg vagyok illetődve.

A tárcám mélyén születésüktől fogva magamnál hordom a lányaim babakarszalagjait és köldökzsinórcsipeszeit. A huszonegyedik század hűvös homlokú fiaként én így adózom a középkori babonaságok és a pars pro toto mágia oltárán. A minap a nagylányom karszalagját valahogy kiránthattam a tárcámból, a munkahelyem környékén, a külső Váci úton. Megviselt, sápadt rózsaszín kis csomag, rajta a lányom jól olvasható nevével. Nem vettem észre, hogy eltűnt, van ott még karszalag és csipesz, ahonnan ez jött. Valaki viszont észrevette, felvette a sárból, talán el is mosolyodott, amikor felismerte azt a sáros-rózsaszín valamit, gondolt egyet és leadta a legközelebb eső irodaházban. Hátha ott dolgozik, aki elveszítette. Történetesen nem a mi irodaházunk volt az, és nem találtak Terbócsot egyik emeletén sem. Így hát másnap az ottani portaszolgálatos felvette a kabátját, és egy irodaházzal odébb vitte a kis csomagot. Az itteni portaszolgálatos átvette, szeretném hinni, hogy ő is kedvesen mosolygott közben, majd elkezdték körbehívni a hétemeletes irodaházban bérlő tucatnyi céget, dolgozik-e náluk ilyen furcsa nevű egyén, akár nő, akár férfi, mert ez és ez történt. Legvégül a mai napon megcsörrent a telefon az asztalomon, hogy van-e Terbócs Emma nevű lányom, mert ha igen, akkor vár rám valami odalenn.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Építőkocka

Tétován ácsorgok a könyvespolcnál, a könyvgerincek lomhán masíroznak el a tekintetem előtt. Hirtelen megtorpannak. Na, ez épp jó lesz, húsz éve is lehet tán, hogy olvastam. Mintha tetszett volna, de ki tudja azt már megmondani. Leveszem a polcról, és ahogy a bal tenyerembe fektetem, hogy belelapozzak, a könyv kényelmesen hátradőlve magától nyílik ki a címoldalnál. A szememmel nem, csak az orommal érzékelem, hogy kitárulkozása leheletnyi, könyvillatú porfellegecskét támaszt. Végtelen Möbius-szalaggá tekeredett fakósárga könyvjelzőszalag, egy réges-régi eső, netán az asztalon szétömlött pohárnyi víz történelmi, barna foltjai a lapon, és néhány rég elfeledett, kézzel írott sor: „Terbócs Gáboréknak sok köszönettel, barátsággal – Mészöly Miklós, Kisoroszi, 1978”.

A város, ahol élek III.

Esik az eső, sietős léptek a villamosmegállóban. Férfiak, lányok, asszonyok és más humanoidok öblös esernyők védelme alatt törnek a plexi szélfogók menedékébe. Ahogy közelednek, fokozatosan lejjebb eresztik esernyőiket, szabad kezükkel lassan összecsukják. Előreszegezett, vértől iszamos esernyőtüskék biztosítják számukra az akadálytalan utat a perontető alá. A csatajelent vége igazságos és idilli zsánerkép. A túlélésért vívott harcban alulmaradók, az esernyőtlen emberek fázósan zsebre dugott kézzel, kabátgallérba húzott nyakkal, az esőcseppek terhe alatt görnyedve állnak szétszóródva a peronon. A szélfogó szűk négyzetméterein egyenes tartású, büszke emberek erdeje sűrül, mindegyikük oldalán egy-egy ernyedten unatkozó esernyő lóg.

Azon gondolkodom, vajon Namíbiában hogyan festene ugyanez a jelenet, ha ott is járna a négyes villamos és időnként eleredne az eső. De nem töprenghetek sokáig, a következő zebrán két autó is elüt. Béke ázott poraimra.

egy • kettő

Valami nem stimmel

Halvány sejtelmem sincs, hogy ez mi és miért van, de éjjel a repülőgépen, az Atlanti-óceán fölött megálmodtam, és most leírom. Tehát a történet.

A kissrác éppen a hosszú, nyílegyenes utcán tolta a tolókocsiban ülő féllábú öreget. A szembejövő vagy éppen a velük párhuzamosan haladó emberek, mert az jól megfigyelhető, hogy az ismert világ valamennyi utcájában, útján és gyalogösvényén az emberek a létező irányok mindegyikéből mindenfelé tartanak, nehéz is megérteni, hogyan létezhet egyszerre ennyiféle pillanatnyi cél ezen a világon, szóval ezek a járókelők vagy éppen dolgukra sietők megállapíthatták volna, hogy az öreg átszellemülten mesél, mögötte, illetve egészen pontosan a kerekesszék mögött a kilencévesforma kissrác pedig nem kevésbé átszellemülten mosolyog. Megállapíthatták volna, fogalmazunk feltételes módban, mert a megtörtént valóságban senki nem figyelt fel a különös párosra, a járókelők meghatározott céllal tartottak valahova, és a legkevésbé sem zökkentette ki őket gondolataikból sem a látvány, sem az öreg monoton kerepelése vagy a tolókocsi kerekeinek esetleges nyikorgása. Gondban is vagyunk tehát, amikor rekonstruálni szeretnénk ezt a régi-régi történetet, mert tanúk hiányában, alaposabb utánajárás híján ma már nehéz lenne kideríteni, hogyan is születhetett meg ez a megkapó életkép, az öreg és a kissrác párosa.

Apám

Kéthavonta kényszeredetten hazavetődtem hétvégére a középiskolai kollégiumból a szüleimhez. Az élet, a már akkor nagybetűsnek hitt élet tőlük messze, egy vidéki városkában zajlott. Szüleimnek szükségük volt rám, én pedig tudomásul vettem ezt és elviseltem valahogy a szeretetüket. Tudtam, hogy beszélgetni kell majd, illetéktelen kérdésekre válaszolni, és mindennek tetejébe még hosszú, harsány römipartikra is sor kerül a vacsora végeztével. Kamasz voltam, talán már a tizenhetet is betöltöttem az előző őszön. Akkoriban éppen untam az életüket.

Aztán rögtön szombat reggel elegem is lett az egész hétvégéből.

Hülye a szülő, de büszke

Ágyba fektetem a gyerekeimet. A takaró elrendezésénél, a betakargatásnál járunk, amikor Emma lányom leint, hogy őt csak hagyjam, mert bebújik a takaróhuzatba, és úgy alszik. Hirtelen bevillan a rég eltemetett emlék: nyaranta kisgyerekként én is így aludtam. Elalvás előtt azzal szórakoztattam magam, hogy fülledtre leheltem a huzatból emelt sátrat, aztán kéjes élvezettel dugtam ki a fejem a szoba immár hűsítő levegőjére, hogy ne legyen olyan melegem. És a steppelt műselyem paplan hűs érintése nyári éjszakákon...! Velem együtt emlékezik és borzong a bőröm is.