Ajtó a külvilágra

Kopogtatnak. Odaballagok, kinyitom az ajtót, s a feltáruló külvilág peremén, a küszöbön túl egyik ritkán látott szomszédasszonyunkat pillantom meg. A nevét még csak nem is sejtem, ahogy azt sem, vajon tegeződünk vagy magázódunk-e. Szerencsére azonnal és illedelmesen köszön, amiből kiderül, hogy magázódunk. Visszaköszönök én is azonnal és illedelmesen. Ekkor még nem sejtek semmit, ura vagyok a helyzetnek. Nem megyek át hozzájuk a strangot elzárni, határozom el rögtön, ahogy azt is, hogy el fogok hárítani minden csöpögő vízvezetékre, beázásra és fekete penészfoltra vonatkozó esetleges kérdezősködést.

A nő kissé titokzatosan előrehajol, s a szemüvege felett rám emelve tekintetét, suttogósra fogott hangon felteszi a kérdést:

– Mondja csak, a feleségét Áginak hívják?

Lelassulnak körülöttem a világ történései, bizonytalan érzés kerít hatalmába, majd pánikba esem. Az agyam lázasan zakatol. Az ajtó bizonyára egy másik dimenzióra nyílik, mert az általam ismert világban ilyesmi nem történhet meg. Ez a drága asszony azért jött volna el idáig, hogy megtudakolja a feleségem nevét? Dacára annak, hogy életem párja nevét ismerem és tudom, hosszú másodpercek telnek el, mire száraz torokkal kinyögöm:

– Nem, nem Áginak hívják... Melinda... Melindának hívják a feleségemet.

Belül szűköl bennem valami, csak remélni tudom, hogy ennek a másik világnak az emberei ilyesféle válaszokat várnak tőlem. És valóban. A nő az ajtóm előtt felegyenesedik, feljebb tolja szemüvegét az orrán, és határozott, emelt hangon felteszi a második kérdést:

– Melinda itthon van?