Emberiség

Határozottan és visszavonhatatlanul meg vagyok illetődve.

A tárcám mélyén születésüktől fogva magamnál hordom a lányaim babakarszalagjait és köldökzsinórcsipeszeit. A huszonegyedik század hűvös homlokú fiaként én így adózom a középkori babonaságok és a pars pro toto mágia oltárán. A minap a nagylányom karszalagját valahogy kiránthattam a tárcámból, a munkahelyem környékén, a külső Váci úton. Megviselt, sápadt rózsaszín kis csomag, rajta a lányom jól olvasható nevével. Nem vettem észre, hogy eltűnt, van ott még karszalag és csipesz, ahonnan ez jött. Valaki viszont észrevette, felvette a sárból, talán el is mosolyodott, amikor felismerte azt a sáros-rózsaszín valamit, gondolt egyet és leadta a legközelebb eső irodaházban. Hátha ott dolgozik, aki elveszítette. Történetesen nem a mi irodaházunk volt az, és nem találtak Terbócsot egyik emeletén sem. Így hát másnap az ottani portaszolgálatos felvette a kabátját, és egy irodaházzal odébb vitte a kis csomagot. Az itteni portaszolgálatos átvette, szeretném hinni, hogy ő is kedvesen mosolygott közben, majd elkezdték körbehívni a hétemeletes irodaházban bérlő tucatnyi céget, dolgozik-e náluk ilyen furcsa nevű egyén, akár nő, akár férfi, mert ez és ez történt. Legvégül a mai napon megcsörrent a telefon az asztalomon, hogy van-e Terbócs Emma nevű lányom, mert ha igen, akkor vár rám valami odalenn.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Építőkocka

Tétován ácsorgok a könyvespolcnál, a könyvgerincek lomhán masíroznak el a tekintetem előtt. Hirtelen megtorpannak. Na, ez épp jó lesz, húsz éve is lehet tán, hogy olvastam. Mintha tetszett volna, de ki tudja azt már megmondani. Leveszem a polcról, és ahogy a bal tenyerembe fektetem, hogy belelapozzak, a könyv kényelmesen hátradőlve magától nyílik ki a címoldalnál. A szememmel nem, csak az orommal érzékelem, hogy kitárulkozása leheletnyi, könyvillatú porfellegecskét támaszt. Végtelen Möbius-szalaggá tekeredett fakósárga könyvjelzőszalag, egy réges-régi eső, netán az asztalon szétömlött pohárnyi víz történelmi, barna foltjai a lapon, és néhány rég elfeledett, kézzel írott sor: „Terbócs Gáboréknak sok köszönettel, barátsággal – Mészöly Miklós, Kisoroszi, 1978”.

A város, ahol élek III.

Esik az eső, sietős léptek a villamosmegállóban. Férfiak, lányok, asszonyok és más humanoidok öblös esernyők védelme alatt törnek a plexi szélfogók menedékébe. Ahogy közelednek, fokozatosan lejjebb eresztik esernyőiket, szabad kezükkel lassan összecsukják. Előreszegezett, vértől iszamos esernyőtüskék biztosítják számukra az akadálytalan utat a perontető alá. A csatajelent vége igazságos és idilli zsánerkép. A túlélésért vívott harcban alulmaradók, az esernyőtlen emberek fázósan zsebre dugott kézzel, kabátgallérba húzott nyakkal, az esőcseppek terhe alatt görnyedve állnak szétszóródva a peronon. A szélfogó szűk négyzetméterein egyenes tartású, büszke emberek erdeje sűrül, mindegyikük oldalán egy-egy ernyedten unatkozó esernyő lóg.

Azon gondolkodom, vajon Namíbiában hogyan festene ugyanez a jelenet, ha ott is járna a négyes villamos és időnként eleredne az eső. De nem töprenghetek sokáig, a következő zebrán két autó is elüt. Béke ázott poraimra.

egy • kettő

Valami nem stimmel

Halvány sejtelmem sincs, hogy ez mi és miért van, de éjjel a repülőgépen, az Atlanti-óceán fölött megálmodtam, és most leírom. Tehát a történet.

A kissrác éppen a hosszú, nyílegyenes utcán tolta a tolókocsiban ülő féllábú öreget. A szembejövő vagy éppen a velük párhuzamosan haladó emberek, mert az jól megfigyelhető, hogy az ismert világ valamennyi utcájában, útján és gyalogösvényén az emberek a létező irányok mindegyikéből mindenfelé tartanak, nehéz is megérteni, hogyan létezhet egyszerre ennyiféle pillanatnyi cél ezen a világon, szóval ezek a járókelők vagy éppen dolgukra sietők megállapíthatták volna, hogy az öreg átszellemülten mesél, mögötte, illetve egészen pontosan a kerekesszék mögött a kilencévesforma kissrác pedig nem kevésbé átszellemülten mosolyog. Megállapíthatták volna, fogalmazunk feltételes módban, mert a megtörtént valóságban senki nem figyelt fel a különös párosra, a járókelők meghatározott céllal tartottak valahova, és a legkevésbé sem zökkentette ki őket gondolataikból sem a látvány, sem az öreg monoton kerepelése vagy a tolókocsi kerekeinek esetleges nyikorgása. Gondban is vagyunk tehát, amikor rekonstruálni szeretnénk ezt a régi-régi történetet, mert tanúk hiányában, alaposabb utánajárás híján ma már nehéz lenne kideríteni, hogyan is születhetett meg ez a megkapó életkép, az öreg és a kissrác párosa.

Apám

Kéthavonta kényszeredetten hazavetődtem hétvégére a középiskolai kollégiumból a szüleimhez. Az élet, a már akkor nagybetűsnek hitt élet tőlük messze, egy vidéki városkában zajlott. Szüleimnek szükségük volt rám, én pedig tudomásul vettem ezt és elviseltem valahogy a szeretetüket. Tudtam, hogy beszélgetni kell majd, illetéktelen kérdésekre válaszolni, és mindennek tetejébe még hosszú, harsány römipartikra is sor kerül a vacsora végeztével. Kamasz voltam, talán már a tizenhetet is betöltöttem az előző őszön. Akkoriban éppen untam az életüket.

Aztán rögtön szombat reggel elegem is lett az egész hétvégéből.

Hülye a szülő, de büszke

Ágyba fektetem a gyerekeimet. A takaró elrendezésénél, a betakargatásnál járunk, amikor Emma lányom leint, hogy őt csak hagyjam, mert bebújik a takaróhuzatba, és úgy alszik. Hirtelen bevillan a rég eltemetett emlék: nyaranta kisgyerekként én is így aludtam. Elalvás előtt azzal szórakoztattam magam, hogy fülledtre leheltem a huzatból emelt sátrat, aztán kéjes élvezettel dugtam ki a fejem a szoba immár hűsítő levegőjére, hogy ne legyen olyan melegem. És a steppelt műselyem paplan hűs érintése nyári éjszakákon...! Velem együtt emlékezik és borzong a bőröm is.

Képzelt beteg (Magyarország, 2013)

A szereposztáson gondolkodom még. De talán három főszereplő is megteszi, némi statisztériával. Játszódik napjainkban, napjaink Magyarországán. És ha már Magyarország, a helyszín legyen mondjuk a Péterfy kórház szemészeti ügyelete… de nem, kicsit előbb kell kezdenünk a történetet, a nyitójelenet díszlete legyen egy átlagosan berendezett fővárosi lakás, a reggeli órákban, álmosan ébredező és nyújtózkodó családtagokkal. Hétvége van, sietségnek és kapkodásnak nyoma sincs a díszletet benépesítő szereplők, kicsik és nagyok mozdulataiban. Fontos dramaturgiai utasítás lehet, hogy szaggatott, lassú párbeszédekkel, elnyújtott színészi játékkal indítsuk az előadás nyitóképét. Lassan indul a nap.

Az események felgyorsulnak, miután a házaspár legnagyobb, hétéves gyermeke is felkel ágyából és jobbról belép a színpadra. Fejét lehajtva még a szemét dörzsöli, ahogy álomittas, tétova léptekkel, könnyű gyerekhálóingében közeledik a rendezői balon kissé ügyetlenül elhelyezett étkezőasztalhoz. Leül, a súgólyukkal szemben, fejét felemeli, s a nézőtéren ülőkből egyszeriben döbbent kiáltás szakad fel, amint megpillantják feldagadt szemét. A maszkmesternek adandó utasításnak egyértelműnek kell lennie: a gyerek jobb oldali alsó és felső szemhéja ödémásan duzzadt, csipetnyi piros púder felvitelével jelezzük a duzzanat kiterjedését. A gyerek szeme csak egy vékony résen át látszik, már amennyiben felemeli az állát. Időnként felemeli.

Újévi nagyinterjú lányaimmal

Újévi interjú két kislányommal, a hat és fél éves Emmával és az ötéves Hannával. Külön-külön faggattam őket előre összeállított kérdéseimmel, hogy ne is hallják egymást, de a válaszaik itt már ömlesztve olvashatóak.

Tudtad, hogy új év van?

Emma: Tudtam. Hogy elkezdődött a kétezer-tizenhárom.

Hanna: Hogyhogy? Milyen új év?

És azt tudod-e, hogy milyen évszak és hónap van?

Emma: Tél van, január.

Hanna: Szeptember? Július? Augusztus? Március? December? De tél van, ugye? Vagy ősz? Nyár? Tél?

Ha pár szóban be kellene mutatkoznod, mit mondanál el magadról egy idegennek?

Emma: Szia! Én Terbócs Emma vagyok. Téged hogy hívnak? A Wesselényi utca ötvennyolcban lakom, és hat éves vagyok.

Hanna: Semmit.

Hány éves leszel ebben az évben?

Emma: Hét.

Hanna: Öt.

Szerinted már nagylány vagy?

Emma: Igen. Nagylány vagyok, iskolába járok.

Hanna: Igen.

És mikor leszel igazán nagylány?

Emma: Most is az vagyok.

Hanna: Mikor hatéves leszek. Vagy hét.

Hős születik

Jólesően nyújtóztatom tagjaimat a reggel első hangjaira, körülöttem a család már ébredezik. A szemeimet mindenesetre lehunyva tartom, nem engedem homlokom vetítővásznára zúdulni a függönykarnis és a piramist formázó falak darabos látványát, inkább kéjesen élvezem az elnyújtott létezést álom és valóság határán, ameddig lehet. A megszokott vidám hangok helyett ezúttal azonban kényszeredett félszavak, elfúló mormolások kúsznak a fülembe. A szemem felpattan, a szobasarok és a karnis kopott vége kötelességtudóan ugrik elém a semmiből. Számítottam rájuk, minden rendben van.

Oldalra fordítom fejem, feleségem és gyerekeim már az ágy szélén ülnek. Bosszús, kialvatlan szemek karéja borul fölém.

– Mi történt? – ülök fel ijedten.

Hancsi mesél

Négyéves Hancsi lányom imád mesélni, különösen közterületeken, utcán, buszon, villamoson, ahol nagy és remélhetőleg hálás a közönség. Elbeszélései finoman szólva is pszichedelikus álmok, nyelvtani kohézió még csak-csak akad bennük, de történetvezetését kevéssé jellemezhetjük következetes dramaturgiai ívvel vagy áttekinthető epikai szerkezettel. Mi több, történetei a morális tanulságoknak is híján vannak.

Fátumpanel

Vendégségben vagyunk. Ötéves Emma lányom nagyon csúnyán köhög. A vendéglátó hölgy sajnálkozva néz rá, majd vigasztalóan megsimogatja a fejét:

– Nem baj, Emmácska, egy-két nap, és elmúlik ez a csúnya köhögés.

Lányom a ködös távolba fúródó tekintettel nagyokat sóhajt, végül azt mondja:

– Bizony... minden elmúlik egyszer…

A város, ahol élek II.

– Halló, ***taxi? Egy autót szeretnék kérni a Nemzeti Színházhoz. A Wesselényi–Vörösmarty sarokra lesz a fuvar.

– Értem, köszönöm. Melyik Nemzetihez menjünk?

– A színházhoz.

– Úgy értem, melyik Nemzeti Színházhoz?

– ...

– Uram...?

– Bocsánat, nem igazán értem a kérdést. Budapestről hívom.

– De melyik Nemzeti Színházhoz kéri a kocsit?

Barkochba

Barkochbázunk öt és fél éves Emma lányommal. Rajta a sor, hogy gondoljon valamire.

– Megvan! – mondja. Indulhat hát a játék, a keresztkérdéseket két felettébb okos felnőtt teszi fel: feleségem és jómagam.

– Élőlény?

– Igen.

– Állat?

– Igen.

– Madár?

– Nem.

– Emlős?

– Igen.

Gyerekszájkalászatok

Legyenek már mégis egy helyen gyermekeink közelmúltbeli sziporkái.

Kisebbik, lassacskán már négyéves lányunk, Hancsi, miután megszaglássza a fogkrémet:

– Egy kicsit jó illata van… de nagyon meg büdös.

És amikor atyjával vitatkozva kivágja a végső tromfot:

– Te semmitudó!

A város, ahol élek I.

Metrón utazom a nagyvárosban. Bal kezemben egy verseskötetet tartok, olvasom is ráadásul, jobbommal a fejem fölött lógó fogantyúba kapaszkodom. Az oldal végére érve eleresztem a fogantyút, hogy a következő oldalra lapozzam további betűkért. A kezem által bejárandó út nyolcvan centiméter, a feladat végrehajtása mindössze három másodpercet vesz igénybe.

Megszégyenülés

Kései ébredés, kávézgatás, a tévé bekapcsolva. Ha jól sejtem, amerikai gyártású valóságshow-szerűség megy az egyik csatornán. Családok szerte Amerikában, felnőttnyelven szólva „kezelhetetlen” gyerekekkel, mígnem megjelenik a szuperdadus, varázspálcájával suhint egyet, és helyreáll a rég vágyott rend.

Lilla, a nő

Mindig tervekkel megyek könyvtárba, szabadságot vesz ki miatta az ember, úgyhogy muszáj célirányosnak lenni. Leülök, kikérem a munkatervembe illeszkedő könyveket és folyóiratokat, aztán teljesen véletlenszerűen kezembe akad mindenféle sokkal érdekesebb dolog, a múlt egy-egy tüneményes morzsája. Ma például a legidősebb Szinnyei (a Gőzhangya) egy 1892-es cikke Csokonai Vitéz Mihály komáromi szerelme és múzsája, Vajda Julianna, vagy ahogy mindenki ismeri, Lilla életéről. (A szintén komáromi Szinnyei fiatal süldőként még láthatta az idős Lillát megkopott fényében, hogy irigylem érte!) Amit olvastam, teljesen banális történet, képtelen vagyok bármiféle eredeti tanulságot levonni belőle. Azt hiszem, tízből hét férfi úgy gondolja, hogy tízből hét nő ilyen. Mégis leírom.

Párizs hercegnője

Lakodalomba készülődik a család. Egyszerű tőmondat, hallatán bohó és gyanútlan emberek kiadós hejehuja-tilláromot, asztalroskasztó traktát látnak lelki szemeik előtt, és lábaikban már érzik a szakadatlan táncot. Rendben is van ez így, őszintén és teljes erkölcsi kiállással támogatom embertársaim holtig tartó naivitását, de nekem nem adta meg a sors azt a kegyet, hogy bohó és gyanútlan lehessek. Négy nővel élek együtt, és ehhez a körhöz gyakorta és szívesen csatlakozik a közelben élő Anyósom is, tovább torzítva a családon belüli ivararányt és borzolva egyébként is megkopott kedélyemet. Szigorú és gyanakvó vagyok.

Álom hétköznap

valamilyen munkát kell megcsinálnom, és gabi megengedi, hogy ott maradjak, használjam a gépét, nagyon fura, lapos képernyő, fekete háttérrel, ott is dolgozom, valamit nagyon csinálok, közlekedni csöveken futó kis ülőliften lehet, aztán elmegyek sétálni, csehszlovákiában vagyok, egy hatalmas park van előttem, kis, tűkeskeny vájatba illeszkedő kerekeken futó nagykocsik visznek, elindulnak egyik irányba, de vége a sínnek, ott ül egy lerobbant alak, kérdez valamit, de nem értem, ismerős, de nem jövök rá, ki az, máris visszafordulnak a kocsik másik irányba, két hurok után egy piacon vagyok, cselák feliratok, kaják, sok piszkos ember, van egy beöblösödés, ott egy primitív, de erős fickó

Félidő

Aztán egy napon, hetedik osztályban az osztályfőnököm az iskolából hazazavart valamiért, talán az ellenőrzőmért, felkaptam a biciklire és hazatekertem, de az utcánkba fordulva ösztönösen beletapostam a fékbe, egy mentőautó fehérlett vészjóslóan a házunk előtt, teljes kábulatban szálltam le a bicikliről, és tétován elindultam a házunk felé, de mielőtt bejutottam volna, Apám, a rettenthetetlennek ismert titán támolygott ki az ajtón vörös szemekkel, engem észre sem vett, rám sem nézett, csak elbotorkált mellettem, miközben valami halk nyöszörgésféle hang áradt a torkából