 |
| A poéta |
 |
| A múzsa |
Csokonai 1797 tavaszától 1798 márciusáig élt Komáromban. Pozsonyban ugyan kudarcot vallott folyóiratával, de javíthatatlan álmodozóként ide is lapkiadási ambíciókkal érkezett (Nyájas Múzsa, Új Mindenes Gyűjtemény, ki tudja, mi minden egyéb merülhetett fel lázas gondolatai közt). Nem voltak ezek eleve elvetélt ambíciók, hiszen a Duna-parti városban a pár évvel korábban elhunyt idősebb Péczeli József szervezőmunkájának köszönhetően pezsgett a kulturális élet. Az egyébként álmos kisvárosnak még saját költőnője is volt, a pár évtizeddel korábbi komáromi földrengést is megverselő Bédi Jánosné, vagy ahogy ismerjük: Fábián Julianna. Csokonai is úgy volt azonban ezzel a lapkiadással, mint én a könyvtárral. Egy sokkal érdekesebb, földiekkel játszó égi tünemény került a látókörébe: Lilla. Aki akarja, elolvashatja Csathó Kálmán vagy Tótfalusi István vonatkozó életrajzi regényeit. Csathó már a maga idejében is avíttas írónak számított, én mégis imádom békehangulatot árasztó pipogya regényeit, úgyhogy szemben a ma is megbízhatóan olvasmányos polihisztornak számító, de számomra rideg Tótfalusival szemben mindenképpen Csathót ajánlom.
De vissza Lillához! Tizennyolc éves volt, amikor megismerkedett a debreceni poétával. Közel egy éven át dúltak közöttük az érzelmek, szerelmes leveleket és szerelmi zálogokat váltottak, titkos találkákra került sor az Erzsébet-szigeten, minden, amit csak kell és lehet a 18. század végi Magyarországon. A szerelem mégsem teljesült be, Lilla a költő közeledését elutasító szülői akarat és saját érzelmei között ingadozott. Szeszélyes is volt, darabig rideg, darabig odaadó, aztán megint rideg, és megint odaadó. A mentálisan egyébként sem ép Csokonai idegei megsínylették ezt a hullámzó románcot, lapkiadási terveiből sem lett semmi, még egy szerelemittas nő tekintetével sem igazán tűnt jó partinak. Így végül 1798 márciusában elhagyta Komáromot, hogy reménybeli mentora, gróf Festetics György oltalma alá helyezze magát. Március 17-én még írt egy szívhez szóló búcsúlevelet az imádott nőnek, aki alig két héttel később hozzáment egy gazdag dunaalmási gabonakereskedőhöz. Miután négy évtizednyi házasságot követően a hű feleség eltemette férjét, újra nőül ment, ezúttal a hetényi espereshez. Végül 1855-ben halt meg, hetvennyolc éves korában.
Csokonai testi valójában már fél évszázaddal korábban, 1805-ben meghalt. De korán bekövetkezett haláláig (mindössze harmincegy éves volt!), még a messzi Somogyban is csak Lilla körül jártak a gondolatai („Én pedig Lillát, ama szép kegyetlent sirattam, elhagyattatva tőle és mindenektől, a vadon erdőben, hol senki sem látott, senki sem hallott, panaszkodtam őfelőle”). Lilla számára azonban már 1798 márciusában megszűnt létezni. Történt, ami történt az előző évben, de az imádott (és imádó!) nő ekkor, egyik napról a másikra elfordult Csokonaitól. A józan ész diktálta döntést hozott, mindkét lábát a ráció talajának vetve. Amikor 1802 februárjában Csokonai ismét megjelent Komáromban, hogy átnyújtsa neki verseskötete egy példányát, Lilla nem is fogadta őt, gondolhatnánk, nem volt kíváncsi rá. Arra, aki imádta és akit imádott, alig három évvel korábban. Az első méreg, ami elkapott a könyvtárban: hogy képes egy ember (egy nő) így átlépni mindenen, feledni mindent, kissé fájdalmas, de józan mosollyal nyugtázni, hogy igen, történt, ami történt, de most más van, és ez a most semmiféle kapcsolatban nem áll az egykorral.
Ám aztán olvasom, hogy röviddel halála előtt kiderült: Lilla mindvégig, egy életen keresztül – hogy pontosan értsük: ötvenhét hosszú esztendőn keresztül – Csokonai Vitéz Mihály 1798. március 17-én kelt búcsúlevelét hordta a szíve fölött, keblébe rejtve. Végakarata szerint e levéllel a szíve fölött temették el. Esperes férjének az irodalomtörténet-írás szerint egyetlen szava nem volt erről a végakaratról, megtette, amit szeretett nője kívánt, még a sírkőre is a LILLA nevet vésette fel. Hiába értem józan ésszel a dolgot, ez a második és az igazán nagy méreg, amit szívvel nem érthetek. Négy életről van itt szó, négy nyomorúságos életről. Az érzelmeiben kisemmizett költőről, az érzelmeit eltemető élőhalott nemtőről, és két megcsalatott férjről. És mindezek az emberek pusztán azért sorakoztak fel így az élet festővásznán, mert egy nő 1798 március idusa és vége között hozott egy józan döntést. Nem folytatom, ki-ki gondolja tovább, ahogy akarja. Mint mondtam, nincs semmiféle eredeti tanulság, csak egy újabb tétel az élettel kapcsolatos listán, amit egyszerűen képtelenség megérteni.
tudod, pasiszemmel könnyű elítélni Lillát, de te mit tettél volna a helyében? a 18. században nőként nem tanulhatott, nem dolgozhatott, nem kereshetett pénzt, arra volt utalva, hogy eltartsák. hozzámehetett volna az elég élhetetlennek tűnő Csokonaihoz, hogy aztán megpróbáljanak az álmodozásból megélni és éhen haljon vele együtt, vagy éhen haljon, miután özvegyen marad fiatalon, de én nem tudom elítélni azért, mert az életben maradást választotta. Csokonai a nyavalygás helyett inkább felköthette volna a nadrágszíjat és teremthetett volna egy normális egzisztenciát, de könnyebb volt nem tenni semmit, aztán sírni, hogy ezt elbaszta. Őt kevésbé tudom sajnálni, mert kettejük közül neki volt választása.
VálaszTörlés1802-ben valszeg azért nem akarta látni Lilla, mert feltépte volna a sebeket, annak meg mi értelme. Alighanem a férj se örült volna túlzottan, ha találkoznak. Az az ötven évvel későbbi dolog viszont, hogy a levéllel együtt temették el, nem jelenti, hogy Lilla boldog lehetett volna Csokonaival, legfeljebb annyit jelent, hogy a férjével nem annyira volt az (érdekházasságnál ez nem is nagyon várható). az így létrejött párkapcsolat sose olyan jó, mint amilyen az a másik lehetett volna, ami nem volt sose, csak az ember szépen kiszínezte a fantáziájában... valszeg Csokonai is talált volna mást, ha nem hal meg ilyen fiatalon, szóval ha az író arra a következtetésre jutott, hogy négy ember élete lett ezzel végleg elcseszve, akkor kicsit túl romantikus a gondolkodása.
Nono. Kegyed hozzászólásával éppenséggel azt prezentálta, mennyire irracionálisan képesek a nők reagálni. :-D
VálaszTörlésAzt mondom, halljuk meg a másikat, merthogy nem erről van itten szó. Én ezt mind értem és tudom az eszemmel, amit itt összeírtál, sőt, szívesen tovább is fejteném, mert jó pár vonulat kimaradt az okfejtésedből. A "józan", "ráció" stb. szavak éppen elégszer előfordulnak a szövegben ahhoz, hogy világos legyen: a döntés hátteréül szolgáló okokat értem. Józannak és racionálisnak ismerem el Lilla döntését. Mindösszesen a minden körülmények között racionális és józan döntések hogyanját és miértjét kérőjeleztem meg, azt sem vitatom, hanem egészen egyszerűen nem értem ezeknek a helyzeteknek a működését. Esetenként az élettől idegennek tartom. És mindebből fakad az is, hogy nem ítélem el Lilla döntését, elképzelésem sincs, ezt miből olvastad ki. Pusztán nem értem a lelkemmel/szívemmel, tehetetlen dühöt érzek, hogy miért kellett így, még akkor is, ha régesrég halott emberekről van szó, és az egész mit sem számít ma már. (Ma is ez megy.)
És "lehetett volná"-król sem szóltam, nem is lenne értelme, a lépéseket megtették ezelőtt kétszáz évvel történetünk szereplői, már a nyomukat is belepte a por. Nem állítom, hogy bármelyik másik út jobb lett volna, de ez így, ahogy volt, sokszereplős értelmetlenségében szerintem rendkívül elgondolkoztató.
Pasztilla
Alensha, ne beszélj hülyeségeket: "Csokonai a nyavalygás helyett inkább felköthette volna a nadrágszíjat és teremthetett volna egy normális egzisztenciát, de könnyebb volt nem tenni semmit, aztán sírni, hogy ezt elbaszta."
VálaszTörlésCsokonai az évszázad legnagyobb költője volt, mellesleg a kor egyik legokosabb és legműveltebb embere. Úgy élt, ahogy lehetett és ahogy tudott. Lilla is úgy élt, ahogy tudott. Az élet ilyen szemét, nem ez a nő, vagy ez a pasi. Csókjaim!
Na meg az is lehet, hogy nincsen itten semmi megcsalatásról sem szó. Lilla szerelmesen, odaadóan hű volt férjeihez, de volt itt egy emlék, amit levélbe zárva őrzött élethossziglan, feldolgoz(hat)atlanul. Nincsen ebben semmi irracionalitás, annál több misztika, amit ha megfejtenénk, már nem is lenne az, sőt még érdekes sem.
VálaszTörlés-O-
A magam részéről sem irracionális, sem misztikus elemeket nem látok a történetben, csupán a miértjeimet elindító megrendítő momentumokat.
VálaszTörlésAzt pedig kétlem, hogy pusztán egy kedves emlékről volna szó. Kedves emlékeinket a polcon tartjuk, esetleg egy rejtekzáras fadobozkában vagy másutt. Ha én végiggondolom, van-e bármilyen tárgy, amely egy személyhez való kötődésemet ilyen erővel jelképezné... Van egy jeggyűrűm, amit csak fel kellett húzni az ujjamra, és ott van. A gyermekeim fényképei a briftasnimban, és a briftasnim mindig velem is van, de nem a fényképek, hanem a pénz és az iratok miatt. Ha elveszített embereimre gondolok, hozzájuk kapcsoló tárgyakat sem hordok magamnál. Úgy hiszem, nagyon erős kötődést fejezne ki az, ha egy bizonyos tárgyat minden nap reggelén elhelyeznék az aznap felveendő nadrágom zsebében. Egy napról napra a felsőruhába rejtett levél nem lehet pusztán kedves emlék.
Pasztilla
Bennem most felmerült, hogy honnan tudjuk, hogy tényleg nap mint nap odarejtette? Lehet, hogy csak a költő utólagos népszerűségére való tekintettel ezzel a színpadias gesztussal igyekezett pozitívabbá tenni magát az irodalomtörténet lapjain... Vagy szimplán megöregedett és szentimentálissá vált. Az addig a polcon tartott kedves emlék így lehet, hogy csak az utolsó években került a kebelére.
VálaszTörlés(Egyébként egy espereshez hogy lehet feleségül menni?)
M.
Ez simán lehetséges. Életszerűnek tűnik, és a miértek is kevesbednek. Igyekszem beszerezni a hölgyről írott könyvet, további részletekért.
VálaszTörlés(Ha az az esperes református, semmi gond a nősüléssel. :)
Pasztilla
Egy újabb adalék, továbbkuszálva az elképzelhetetlent. Második házasságkötésekor, 1844-ben kérésére a következőképpen vezették be a matrikulába a házasulandól rovatába: "Nzetes Vajda Júlianna Asszonyság, Néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillája".
VálaszTörlésElőzőleg ugye megözvegyült, de tehetős kereskedő férje egy lyukas garast nem hagyott rá végrendeletileg. Maga Lilla noszogatta hosszan a végrendelet megírására, de persze nem így gondolta, a végrendelet felbontásakor hosszú pereskedés vette kezdetét az özvegy és az örökösök között.
Kénytelenségből fogadta hát el az esperes házassági ajánlatát mint "Nzetes Vajda Júlianna Asszonyság, Néhai Vitéz Csokonai Mihály Lillája", de miután az uralkodó kiadta elhunyt férje utáni jussát, különköltözött az esperestől, el Dunaalmásba. Itt élt haláláig.
Halálos ágyán utolsó szavai a fáma szerint a következők voltak: "Ezt a gyűrűt Csokonai adta, velem temessétek el."
Merje állítani valaki, hogy nem boldogtalanság ez az egész történet.
Kedves Uram, most került elém ez a történet, és engedje meg, hogy mint az irodalom és pszichológia határmezsgyéjén tevéknykedő kolléga, hozzátegyem a saját meglátásaimat. Az első, ami feltűnt: az Ön narrációjából süt a keserűség. Azt kell feltételeznem, alighanem valamilyen személyes élmény áll a háttérben, hiszen több ponton is "kilóg a lóláb", de ezt nyilvánvalóan Ön jobban tudja. Tulajdonképpen az első hozzászóló, A. megfogalmazta már, miről is lehetett szó, csak a pontos kifejezést nem találta hozzá, ugyanis nem a józanság és a ráció a kulcsszavak, tízből hét nőről Ön sem gondolhatja, hogy ezek a mozgatórugók irányítják az életét, hanem az Ösztön. Ez az, ami Lillát mozgathatta: nem életszerű, hogy költségvetést készített az elkövetkezendő 50 évre, az viszont inkább, hogy mit fog enni az 1-2-3 gyereke meg ő maga... És szerencsére még ma is ilyen a nők nagy része, vagyis megkockáztatom, hogy újra ilyen: ösztönből szül akár több gyereket, ösztönből dönt a szoptatás mellett, ösztönből nem hagyja magára napokra a kisbabáját még akkor sem, ha tápszerezi - mint ahogy ezt - az emberiség történetének távlatában - egy rövid időre az én generációm édesanyái tették az előző érában, súlyos politikai-gazdasági-társadalmi nyomásra. Lilla valószínűleg ösztönből választott, és nem így döntött volna, ha A. bejegyzése szerint Cs. "felköti a gatyáját". Bocsásson meg, ha hosszúra nyúlt a hozzászólásom. Még egy: hogy Ön vagy én mit hordunk a 21. század elején a briftasninkban, a világon semmit nem magyaráz meg egy 18. századi nő lelkivilágát illetően... B. M.
VálaszTörlés