Kései ébredés, kávézgatás, a tévé bekapcsolva. Ha jól sejtem, amerikai gyártású valóságshow-szerűség megy az egyik csatornán. Családok szerte Amerikában, felnőttnyelven szólva „kezelhetetlen” gyerekekkel, mígnem megjelenik a szuperdadus, varázspálcájával suhint egyet, és helyreáll a rég vágyott rend.
Most éppen Nebraskában járunk. Az apa és az anya javarészt hullafáradt. Ha éppen otthon vannak, rutinszerűen, szinte motorikusan végzik a háztartási teendőket vagy a férfias semmittevést. Négy- és tizenegy éves kor közötti gyermekeiket óvatosan kikerülik, ha az utukba sodródnak, esetleg indokolatlan tekintélyt követelnek maguknak hirtelen támadt szeszélyeiknek megfelelően („Rakj rendet!”, „Hagyd abba!” stb.). Alapvetően kényszeredett és türelmetlen kommunikációk, együttlét egymás észrevétele nélkül. A gyerekeknek megálljt senki nem tud parancsolni, valóban elvadultak és „kezelhetetlenek”, csak hüledezem a képernyő előtt attól, amit látok. Már egymás társaságát sem viselik el a testvérek, ütik-rugdalják egymást és tehetetlenül bámuló szüleiket egyaránt. Valóban végletes helyzet, bár ha nagyon önkritikus akarok lenni, egyes jelenségek csírái talán minden családban ott vannak, a mienkében is.
A folyamatos fáradtság, továbbá a magunkra maradás öt perceitől, a zsibbadt nyugalomtól megfosztó anyaság-apaság terhe időnként felajzza és kirobbantja a türelmetlenséget az emberből. Ilyenkor irracionálisan viselkedünk és nem bízzuk magunkat gyermekeinkre, hogy nyitott és felhőtlen világukba vezessenek bennünket. Mert azt hisszük, hogy gondjaink vannak, a főnökünk és/vagy kollégáink barmok, még másfél hét van fizetésnapig, közben a tetű UPC tizen-valahány ezres számlája már itt porosodik az előszobaszekrényen, míg a szolgáltatásuk egy lyukas kétfillérest nem ér, és egyébként is csúnyán nézett ránk egy antipatikus öregember a trolibuszon, és cserébe nem öklözhettünk a gyomrába csak úgy egy jólesőt. Ilyenkor mi sem lehetünk szép látvány kívülről, indokolatlanul felcsattanunk, a túlzásig fegyelmezünk vagy csak úgy teszünk, mintha nem hallanánk, mit csinálnak, mit akarnak, mit szeretnének drága gyermekeink. Nem tipikus, nem napi rutin, de megvan ez.
Mire ezt végiggondolom, a tévében a szuperdadus a nebraskai anyát legnagyobb, tizenegy éves lányával együtt az asztalhoz ülteti. A feladatuk, hogy papírcetlikre felírják, mit várnak el a másiktól. Az anya elmélyülten, hosszan gondolkodik és ír, míg leánya röviden papírra vet valamit, majd unottan nézelődik és fészkelődik a helyén. Végre az anya is befejezi a feladatot, s mutatja leányának, miket írt fel: „Higgy nekem!”, „Bízz bennem!”, „Hallgass rám!”, „Figyelj rám!” és még vagy féltucatnyi cetli hasonló üzenetekkel. Ekkor széthajtogatják a kislány üzenetét is, amin egyetlen szó szerepel: „Szeress!”
A képernyő előtt ülve is összerezzenek. Gombóc nő a torkomba. Micsoda közhelyes és hatásvadász katarzis ez szombat reggelre, és éppen ezért mennyire sajnálatos, hogy erről, a legfontosabbról, egyszersmind a legegyszerűbbről vagyunk hajlamosak állandóan megfeledkezni. Megsimogatom, magamhoz húzom és megindultan, megszégyenülten csókolgatom lányaim feje búbját. Kicsit értetlenül, de hálás tekintettel néznek fel rám, a zord atyára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése