Párizs hercegnője

Lakodalomba készülődik a család. Egyszerű tőmondat, hallatán bohó és gyanútlan emberek kiadós hejehuja-tilláromot, asztalroskasztó traktát látnak lelki szemeik előtt, és lábaikban már érzik a szakadatlan táncot. Rendben is van ez így, őszintén és teljes erkölcsi kiállással támogatom embertársaim holtig tartó naivitását, de nekem nem adta meg a sors azt a kegyet, hogy bohó és gyanútlan lehessek. Négy nővel élek együtt, és ehhez a körhöz gyakorta és szívesen csatlakozik a közelben élő Anyósom is, tovább torzítva a családon belüli ivararányt és borzolva egyébként is megkopott kedélyemet. Szigorú és gyanakvó vagyok. Hangsúlyozom, semmi bajom nincs a hejehuja-tillárommal, általában az elsők között érek a helyszínre, ha csak neszét veszem egy asztalroskasztó traktának, és képes vagyok órákon át ropni a táncot egy óriásamőbát formázó izzadságpocsolya közepén. Hangsúlyozom továbbá, hogy egyként imádom családom valamennyi nőtagját, egyetlen rossz szavam nem lehet rájuk. Fennhangon semmiképpen sem.

Más a baj. Először is a család valamennyi nőtagja varrónő és lelkes kézimunkázó. Bizonyára ettől van, hogy magam is otthonosabban mozgok a szemes- és fülesgombok, a pliszírozás, a lüszter és a makramé világában, mint teszem azt labdarúgó-bajnokságok és autógépészeti kérdések útvesztőjében. És bizonyára ettől van az is, hogy már hetekkel korábban kezdetét veszi a lakodalomra való készülődés, pontosabban annak a kérdésnek a lankadatlan kivesézése, majd gyakorlati kivitelezése, hogy ki milyen ruhadarabot öltsön magára e jeles alkalommal. Ez az, amit nehezemre esik megemésztenem és túlélnem: a készülődés maga, öt nő irányításában és három oktávot bejáró pattogó vezényszavaik záporában. A körülöttem zajló eseményeket mindenesetre, amennyire csak lehet, nem engedem tudatomba férkőzni. Nem hallom a kívánatos színről, anyagról, fazonról szeretteim között zajló, váratlan fordulatokban bővelkedő heves értekezéseket. Pedig bizonyára hasznos tanulságokkal szolgálna a megfigyelés, milyen észérvek mentén lehet a kedden még egyedül üdvözítőnek tartott enyhén dekoltált, acélkék szatén nyáriruha ötletét félredobva csütörtökön már a tartózkodóbb szabású, angolzöldben pompázó, vállon tűzött nadrágkosztümre esküdni.

De természetesen nem mi, felnőttek vagyunk a főszereplők, hanem két óvodáskorú leánygyermekünk, akiknek házi kalákában készül a kifejezetten az alkalomra varrt porcelánrózsaszín tündérruhájuk. Derék fölött meghúzott selyem- és taftálom, az alsószoknya tüllel szegve, a felsőrészen gyöngyből varrott virágmotívumok, a ruha színeivel harmonizáló topánok, még a hajacskákba is kerül egy-egy rózsát formázó mályvaszín selyemcsat. Feleségem, Anyám és Anyósom mindennapjait láthatóan áthatják a gyerekek ruhakölteményei körüli gondolatok és teendők. A magam részéről értetlen hitetlenkedéssel figyelem az egész hajcihőt. De nem úszom meg ennyivel. Munkából hazatérve – amikor a lakodalom számomra még beláthatatlan messzeségben várja elérkeztét – engedelmesen bújtatom megfáradt tagjaimat rég nem hordott öltönyömbe, hogy minden gombostű és hajtás és szegés a helyére kerülhessen. Estéről estére szembesülök vele, hogy az idő felettem sem múlik nyomtalanul, rohanása centiméterekben, helyenként – az Általános Súly- és Mértékügyi Értekezlet korszerű útmutatásaira fittyet hányva – bakaraszban is kifejezhető. Ilyenkor tudatos önvédelmem is összeroskad, és káromkodva reagálom le a körülöttem történteket. Minden bizonnyal olyasféle megjegyzések is elhagyják pengevékonyságúra feszülő ajkamat, hogy: „Ez most már kurva fárasztó. Nem hagynátok végre békén?!” Majd csatlakozom a ház előtt bagózó és morgolódó Apósomhoz. Mégse bagózzon és morgolódjon egyedül.

Napok múltán észreveszem azonban, hogy leányaink is a felfokozott lelkesültség állapotában leledzenek, hercegnői tartással, boldogságtól ittasan forgolódnak készülő ruháikban. Ők már életük hajnalán zsigerileg értik azt, amit Apósom és én életünk alkonyán sem fogunk kapiskálni. Mindenesetre ha nem is értem őket, a leányaimnak hiszek: az apa legyőzi bennem az álmacsós allűröket, lelkesedésük átragad rám is, jóleső büszkeséggel figyelem eksztatikus ujjongásukat. Valóban gyönyörűek és boldogak új ruhácskáikban. Hogyne volna ez öröm? Később magam is beszállok a készülődésbe, amennyiben az számít, hogy a lakodalom reggelén határozott utasításra átviszem valamennyi ruhát a három utcával odébb lakó Anyósomékhoz. Ki kell ugyanis mindet vasalni, és bizonyára azon a szélességi fokon és égövön, ahol ők laknak, a levegő páratartalma kedvezőbb a vasaláshoz. A háztartási légkörfizika nem vág az érdeklődési körömbe, nem vagyok elég kvalifikált ahhoz, hogy vitába bocsátkozzam, így bagózva és morgolódva átviszem a ruhahalmot.

Végre-valahára elérkezik az indulás pillanata. Az asszonyok felöltöznek, majd felöltöztetik a kislányokat, legvégül felöltöztetnek engem is. Emma és Hancsi teljes eksztázisban, fennhangon hirdetik, hogy ők most hercegnők, és önfeledt, gurgulázó nevetésük tanúskodik hervadhatatlan boldogságukról. A lakodalom helyszínéül a Margit-szigeti nagyszálló földszinti nagyterme szolgál, asztalunk ennek egyik távol eső sarkában. A trakta nem érdekli a kislányokat, ehelyett órák hosszat száguldoznak a hatalmas teremben. Hancsi hamar életre szóló barátságot köt a szép, hosszú fekete hajú Daphne-vel, ezt követően csak egymás kezét fogva, egymással foglalkoznak. Emma viszont megkísérel minden egyes pillanatban jelen lenni mindenütt és szóval tartani mindenkit. Alighanem meggyőződése, hogy ez az este őróla szól.

Párizs hercegnőjének bevonulása

Igyekszünk szemmel tartani, ahogy egy koromfekete buksival koronázott rózsaszín tündérruha körbeszáguldozza az asztalokat. A szülői büszkeség dagasztja keblünket, amikor látjuk, hogy leánykánk egy ismeretlenek által körbeült asztalhoz lép, önfeledten mosolyogva mond valamit, mire a társaság harsányan kacag. Máskor a színpadhoz rohan, ahol a zenekar szolgáltatja a talpalávalót. Felszól valamit a rövid szünetet tartó énekesnőnek, majd a válasz hallatán csípőre teszi kezeit, a lábával toppant egyet, és bizonyára ismét valami vicceset mond, mert az énekesnő is harsányan kacag. Egy másik pillanatban már ismét az asztalok között rohan, bemászik az egyik alá, s egy meglepett idősebb férfi székénél bukkan fel az asztal alatti homályból. Felnőttesen modoros kifejezéssel az arcán mond valamit, és az asztal körül ülők, immár rutinszerűen, harsányan kacagnak. Elerőtlenedem, annyira büszke vagyok erre a kis ötéves, drága teremtésre, hogy ilyen keresetlen egyszerűséggel teremt kapcsolatot a legkülönfélébb ismeretlenekkel, egyszersmind láthatóan el is varázsolja őket. Egyúttal nagyon szeretnék kisegérként meglapulni a zsebében, hogy halljam is, mi minden kedvesen ártatlan, vicces huncutságot mondhat az egybegyűlt násznépnek.

Végül mégsem kell kisegérré változnom, másnap megtudunk mindent. Vasárnap délelőtt csörög a telefon, a lakodalom egyik vendége hív, hogy lelkendezve elújságolja, milyen édes volt a lányunk, amikor megjelent az asztaluknál, és hercegnői bájjal közölte velük, hogy „Én vagyok Párizs hercegnője, és ez itt valójában az én lakodalmam!” No, ez valóban kedvesen meglepő kijelentés, hallatán mi is mosolygunk egy csöppet.

Kevéssel később a telefon ismét megcsördül, s immár egy másik lelkes hangtól arról értesülhetünk, hogy Emma az énekesnőtől a mikrofont követelte magának, tudniillik elénekelné az alkalomhoz illő „Hull a pelyhes fehér hó…” kezdetű buja kuplét, esetleg elmondana egy hosszabb lélegzetű mesét is, hadd hágjon tetőfokára a hangulat. Miután a mikrofont nem kapta meg, csípőre tette kezeit, a lábával toppantott egyet, és uralkodói gőggel közölte az énekesnővel: „Vedd tudomásul, hogy én Párizs hercegnője vagyok, te pedig a szolgám vagy, és az fog történni, amit én parancsolok!” No, ez már annyira talán mégsem kedves, nem is érti az ember, honnan ez a kevély hangütés ebben a kölyökben. Ezt mihamarabb meg kell vitatnunk, csak tegye már le a kedves rokon ezt az átkozott telefont.

Alighogy véget ér azonban a beszélgetés, a telefon ismét megcsördül, előző esténk egy újabb tanúja. Túlcsorduló harsánysággal számol be róla, hogy az esküvői torta elfogyasztását követően meglepetésükre egyszer csak Emma bújt elő az asztal alól, és lenyűgöző bájjal a következőket adta a körülötte lévők tudtára: „Én vagyok Párizs hercegnője, de már izzadok, mint a ló! Mert, tudjátok, itt kurva meleg van.” A telefonbeszélgetést udvariatlanul lezárom, kínos gondolatok felhői árnyékolják be homlokomat.

Úgy fest, ezt a Párizs hercegnője projektet még csiszolni kell, és nekem kell dolgoznom rajta. A gyerekben ott lakozik a határozott ígéret arra, hogy százszor különb legyen nálam. A leghatékonyabban talán azzal segítem a fejlődését, ha a büdös életben többé meg nem szólalok.