Gyerekszájkalászatok

Legyenek már mégis egy helyen gyermekeink közelmúltbeli sziporkái.

Kisebbik, lassacskán már négyéves lányunk, Hancsi, miután megszaglássza a fogkrémet:

– Egy kicsit jó illata van… de nagyon meg büdös.

És amikor atyjával vitatkozva kivágja a végső tromfot:

– Te semmitudó!

Vagy amikor elmélázva sétál:

– Tudod, Apa, néha nem nagyon szoktam lassan menni.

A magába tekintés önelemző perceiben:

– Én mindent gyorsan eszem és iszom. Úgy látszik, nekem nagyon gyors a fejem.

A minap hozzám lépve, kezében hajkefével:

– Apa, emeld le a fejedet! – mondja.
Apa átlényegül egyetlen hatalmas buta tekintetté.
– Apa, emeld már le a fejed! – ismétli kissé türelmetlenül.
Mielőtt kétségbe esnék, nagyobbik lányom a segítségemre siet:
– Nincs semmi baj. Hancsi így mondja, ha azt akarja, hogy lehajolj.

Máskor tanácstalanul állok a konyhában:

– Adjam oda Hancsi teáját? Ez az övé? – bökök bizonytalanul egy pohárra.
– Igen, az az övém – segít kislányom.

Rendszeres krémtúrója elfogyasztását követően, a hitvallások és ars poeticák megfogalmazásának percei ezek:

– Szerintem hadd öltözzek én baletti ruhába, amikor feleségül vesznek. És ti velünk jöttök, hogy legyen anyánk és apánk akkor is. Ott legyen a házatok, ahova engem a férjem fog vinni, és Emmát is vigye ugyanoda az ő férje.

Zuhanyzok. Hancsi minden előzetes bejelentés nélkül berobban a fürdőszobába, tekintetével gyorsan végigmér, majd kezét összecsapva kacag:

– Hát ilyen vicces féjfik is vannak?

És ott van a nővére. Öt és fél éves, sajnos már fogyatkoznak nála az elementáris erejű nyelvi és szituációs lelemények, de azért akad.

A magába mélyedés pillanataiban:

– Érdekes, amikor nem alszom ebéd után, akkor is szorgos vagyok. Biztos így telik egy csillagász gyermekkora.

Amikor erőt vesz rajta a szülői jelenlét felett érzett keserű dac:

– Valahogy meggyőzöm a szüleimet, hogy mindent engedjenek, csak veszekedni ne. – Ujjait begörbítve, gonosz mosolyra húzódó szájjal folytatja: – Áttöröm a szüleim agyát!

Az erdőben sétálunk, Emma kedvesen hívja fel a figyelmemet:

– Apa, pocsolyavihar közeleg.
A „vihar” szóra önkéntelenül is az égre nézek, de rögvest el is kapom tekintetemet a fák lombja között átszűrődő vakító napsugarak miatt. Ekkor látom, hogy előttünk húszméternyire többtucatnyi kátyú, mindben víz. Tényleg pocsolyavihar közeleg.

A szentem nem a kézzelfogható világban él. Sajnos tőlem örökölte, hogy a praktikus dolgokhoz semmiféle affinitása nincs. Sosem látott dolgok elvonatkoztatott összefüggéseit kiválóan érti, a memóriája bámulatos, de nem tudja megkülönböztetni a kilincset a lábtörlőtől. Lehet, hogy még észre sem vette, van lábtörlő is a világon. Ezen változtatnunk kell, ezért egyre több praktikus feladatot szabunk ki rá. Vacsorakészítés előtt:

– Emma, légy szíves, hozd ide a vajat a hűtőből. Neked már meg kell ismerned a vajat.
Készségesen megy a konyhába, hosszú másodpercek telnek el, neszezést nem hallani. Mi egyre jobban izgulunk. Egyszer csak a konyha felől közénk rebben a kérdés:
– Na jó. De melyik a hűtő?