Taní-tani

Az alsó tagozatos tanár nénik édesek. Zajlik az elsősök szülői értekezlete. A padokban harmincas-negyvenes fölnőttek, hozzájuk beszél most a tanár néni. Az anyukák gyakorlottan kalligrafálnak, az apukák nyelvnyújtogatva macskakaparnak bele a jegyzetfüzeteikbe. Jó lesz az: csupa silabizáláshoz szokott, gyakorlott fölnőttszem úgyis. A tanár néni ekkor a tábla felé fordul, gondosan kiválasztja a megfelelő hosszúságú krétát, lábujjhegyre állva a tábla magasába pipiskedik, majd egy hosszú percen át, vonalon belül maradva, gyöngybetűkkel felfolyóírja a nevét a táblára.

Horog

Azért mekkora, évtizedeken átívelő monolit a patikai vizespohár intézménye...? Emberöltők követik egymást, államvallások és kormányok diadalmaskodnak és buknak el, ráncosodó színész- és popsztárarcok maszkabálja vonul végig az időegyenesen, te magad is hanyatlasz, még csak ebben-abban, de biztosan, a gyógyszertári enteriőrt még sterilebbre forradalmasítja a soron következő új évtized, de még mindig lekuporodhatsz a kis fémasztalkához, szabadságodban áll felfordítani a szájukat a tálcára tapasztó, recés SZTK-üvegpoharak egyikét, hogy az üvegkancsót lassan megdöntve, a csobogásban gyönyörködve vizet tölthess bele. Gyógyszerillat árad szét szaglóidegeidben, gyerek vagy megint, a Flórián téri gyógyszertárban, ezerkilencszázhetvenkilencet írunk. Valahogy olyan megnyugtató.