Félidő

Aztán egy napon, hetedik osztályban az osztályfőnököm az iskolából hazazavart valamiért, talán az ellenőrzőmért, felkaptam a biciklire és hazatekertem, de az utcánkba fordulva ösztönösen beletapostam a fékbe, egy mentőautó fehérlett vészjóslóan a házunk előtt, teljes kábulatban szálltam le a bicikliről, és tétován elindultam a házunk felé, de mielőtt bejutottam volna, Apám, a rettenthetetlennek ismert titán támolygott ki az ajtón vörös szemekkel, engem észre sem vett, rám sem nézett, csak elbotorkált mellettem, miközben valami halk nyöszörgésféle hang áradt a torkából , elrohantam mellette, be a házba, és hatalmas nappali szobánk ágyán megpillantottam hétéves húgomat, tudtam, hogy halott, pedig talán rá sem néztem az arcára, csak a halál görcsében hátrafeszülő fej súlyát látom a magasra polcolt párna gyűrődéseiben ma is, ha visszagondolok erre a percre, de akkor sarkon fordulva rohantam ki a házból, lehet, hogy én is elfutottam Apám mellett anélkül, hogy észrevettem volna őt, nem tudom, csak azt, hogy talán órákig is ott kuporogtam a hatalmas kutyaólban, amelynek bozontos lakója korábban szintén kikopott az életünkből, és nem értettem semmit, de semmit az egészből.

Cs. N., 67 éves, nyugalmazott körzeti megbízott: Ismertem őket, persze, kint éltek a falu Rábca felőli szélén. A férfi nagy duhaj ember volt, de annyit dolgozott, mint az állat. A menyecske takaros, kedves teremtés, sütötte a lángost a Bécsi úton. Szerették a népek nagyon, talán sajnálták is a sorsa miatt. Meghalt ugyanis a kislányuk, aztán a férfival még annyira sem lehetett bírni, mint előtte, a kocsmában is egyre sűrűbben lehetett látni, aztán hirtelen lebetegedett. Azt mondták itt a faluban, hogy ebbe az egész életbe betegedett bele. Volt egy másik lányuk, az is beteg. Egy fiuk is volt, az ugyan egészséges, de furcsa, magának való kölyök. El is költöztek aztán, azóta nem hallottam felőlük, nem tudom, mi lehet velük, élnek-e még egyáltalán.

Már bőven elmúltam harminc, mire úgy ahogy lecsendesült bennem ez a már-már misztikus iszonyat, amit az elmúlás gondolata váltott ki belőlem, és ma már inkább kíváncsisággal gondolok a halálra, de néha most is azon kapom magam, hogy körbenézek az irodában, és képzeletben osztom a halálos ítéleteket, hogy te is meg fogsz halni, te sem kerülöd el, és te sem, miközben embertársaim mit sem sejtve végzik a dolgukat, nehéz ezzel a gondolattal megbirkózni.

C. F., 33 éves, munkatárs: Dolgozik rendesen, a fogát összeszorítva, fel sem néz a monitoráról, még az ebédjét is előtte költi el. Tud barátságos is lenni, de alapvetően nem nagyon foglalkozik senkivel, lehet, hogy még körbe sem nézett, hol van egyáltalán és kik veszik körbe.

Gyereknek még nagyon okos voltam, négyévesen írtam és olvastam, nem mintha erőltették volna a szüleim, nem erőltettek ők semmit, egyszerűen csak érdekeltek a betűk, némelyik »nevét« megkérdeztem a felnőttektől, némelyikről magam találtam ki, melyik hangot jelölheti, aztán valahogy fejben összeraktam, hogyan lesznek értelmes szavakká és mondatokká az egymáshoz fűzött fekete jelek, és attól kezdve olvastam mindent, amit értem, amikor a Tétényi úti kórházban feküdtem és az ápolónők Dörmögő Dömötört osztottak a kis betegeknek, arra kértem őket, hogy nekem hozzanak inkább egy Füles magazint, mert rejtvényt szeretnék fejteni, hamarosan a csodámra jártak a többi osztályról még az orvosok is, mert nem akarták elhinni a folyosói mendemondát, hogy van itt egy négy és fél éves gyerek, aki skandináv keresztrejtvényekkel szórakoztatja magát, én nem értettem az egész felhajtást, csak unott udvariassággal tudomásul vettem a lelkendezésüket.

R. E.-né, 78 éves, nagyszülő: Jaj, a kisunokámnak párja nem volt, hetvenhét karácsonyán magnófelvételt is készítettem, ahogy egy mesekönyvből olvas fel, mindjárt meg is mutatom magának, kedveském. Olyan rendkívül okos volt, és azóta is fáj a szívem, hogy nem ügyvéd, politikus vagy katonatiszt lett belőle. Én őszintén megmondom, nem is tudom, hogy mit dolgozik, próbálta elmondani, de én nem értettem. Én már azt sem értettem, miért rajzolni tanult az egyetemen.

És még azt tudom, hogy ott a kutyaól pókhálós homályában történnie kellett valaminek, mert amikor végül kijöttem onnan és folytattam az életet, rokonaink és ismerőseink egyre kevésbé hangsúlyozták hasonlóságomat jótét lélek Anyámmal, inkább fékezhetetlen, összeférhetetlen, vad és nyers Apám tükörképeként kezdtek rám tekinteni, nagynénik és szomszédok, tanárok és barátok megütközve eszméltek rá új személyiségemre, arra, hogy nem keresem többé a hozzájuk való idomulás útjait, hanem ösztönösen reagálok mindenre és úgy, ahogy az az első másodpercben megszületik bennem, és ez a változás minden átmenet nélkül zajlott le, kijöttem a kutyaólból, és attól a perctől senki és semmi nem volt szent többé, alig pár nap elteltével magyartanáromat, egyben a falu tehetségtelen és buta párttitkárát oldott nyugalommal küldtem el a kurva anyjába, hitetlenkedő megrökönyödését látva másodszor is biztosítottam róla, igen, tanár bácsi, aki ennyire aljas, mint maga, az elmehet a jó édes kurva anyjába, ahogy anyai nagyszüleimmel is ridegen közöltem, mielőtt évekre hátat fordítottam volna nekik, hogy nem vagyok rájuk kíváncsi, amikor falunkban járva nem jöttek be hozzánk, mert nem kívántak találkozni Apámmal, a vejükkel, aki felfogásuk szerint megkeserítette lányuk életét, és mindahányszor elégedettség töltött el a felvállalt és kimondott szavakért, nem éreztem meg vagy nem akartam megérezni romboló erejüket, csak azt tudtam nagyon biztosan, hogy igazam van, és tinédzserkoromban szinte sportot űztem a szókimondásból, de voltaképpen mindig éreztem, hogy ez épp úgy nem igaz, ahogy korábbi simulékonyságom sem volt az, csupán tudatosan felépített és rosszul értelmezett talmi őszinteség, az elfogadás utáni vággyal folytatott harcban felülkerekedő, a mérlegelést nem ismerő feltétlen igazságérzet hamis diadala, amelynek nyomában azonban mindig ott járt valamiféle szégyenérzet és önutálat.

S. K., 52 éves, egykori általános iskolai osztályfőnök: Emlékszem a fiúra, általános negyedikig tanítottam. Nagyon értelmes, nyitott érdeklődésű gyereknek ismertem, de volt benne valami különös is, időnként kifejezetten zavart a ragaszkodásával. Mintha a mintákat kereste volna maga körül, és én erre frissen végzett tanítóképzősként még nem voltam felkészülve, jóformán magam is gyerek voltam akkoriban. Később aztán hallottam, hogy felső tagozatban kifordult önmagából, elszaporodtak a megmagyarázhatatlan konfliktusai, egy időre el is tanácsolták az iskolából. Nehezen hittem el, hogy ugyanarról a gyerekről van szó.

Az ifjúkori magánéleti próbálkozásokról ne is kérdezz, hiába akartam huszonkét éves koromtól feleségül venni mindenkit, akivel csak összeakadtam, gyengébb pillanataimban akár egy női kerékpárt is eljegyeztem volna, nem ismertem az arany középutat ebben sem, a második csók után elképzelni sem tudtam, hogy ne az imádott nővel éljem le az életemet, de mindig kiderült, hogy alapvetően hazug és kiegyensúlyozatlan kapcsolatokban sodródtam vakon, vagy engem öltek meg, vagy én gyilkoltam, így hát nem mutogathatok senkire vádló tekintettel, amit csak lehetett, elszúrtam én is, vad voltam, öntörvényű és fékezhetetlen, éreztem, hogy nagy baj van velem, de tudni nem tudtam, hogy mi, tudni csak azt tudtam, hogy ott akarok kuporogni megint a hatalmas kutyaólban, és azt kívántam, hogy álljon meg a világ.

H. J., 34 éves, egykori barátnő: Nem akarok beszélni róla. Sok tekintetben megvolt az egyedi varázsa, eleinte rajongtam érte, de egy kibogozhatatlan, kiszámíthatatlan ember, a végén már kifejezetten féltem tőle. Ne is haragudjon, de tényleg nem akarok beszélni róla.

Nemcsak okos gyerek voltam kisiskolás koromban, de bűbájosnak is tartottak a felnőttek világában, ma is emlékszem azonban a fejemben akkoriban áradó gondolatok egy részére és magamat sok évtized távlatából sem tudom becsapni: kisgyermekként minden mondatom és tettem abból az igényből fakadt, hogy elfogadjanak és szeressenek, mindenkinek azt mondtam, amit hallani akart, és elég okos voltam ahhoz, hogy nagyjából ki is találjam, mit akarnak hallani az emberek, elbűvölő mosollyal és tettetett érdeklődéssel válaszoltam, amit válaszolnom kellett, hallgattam végig öregemberek élettörténeteit, az álorcámmá merevült modor már első iskolaévemben lefegyverzően udvarias és kedves volt, hiába, tanulékony voltam, rokonok és ismerősök lelkendezve csapták össze kezeiket, hogy ez a drága gyerek tiszta anyja, Anyám ugyanis köztudomásúlag, de velem ellentétben belülről fakadóan rendkívül türelmes, angyalian kedves kislány, majd asszony volt, kisgyerekként szerelmes voltam belé, úgy éreztem, egy kétszemélyes birodalomban élek imádott Anyámmal, így hát örömteli beteljesedésként értek ezek az összehasonlítások, olyan szerettem volna lenni én is, mint ő.

T. N.-né, 65 éves, nagynéni: Nagyon udvarias, segítőkész kisgyerek volt, nem lehetett szemtelenségen érni. De hiába viselte magát a felnőttekkel szemben kedvesen, azért csak gyerek volt, és mint a gyerekek általában, ő is azt hitte, ha ő nem lát valakit, az a valaki sem látja őt. Nemegyszer észrevettem, hogy a ház mögötti kertben az unokatestvérét fellöki vagy elgáncsolja, gúnyolódik vele vagy érzelmileg zsarolja, pedig a kislány nagyon ragaszkodott hozzá. Hogy megmondjam őszintén, kétszínű gyereknek tartottam.

Aztán megvolt ennek is a rossz oldala, mármint hogy korán megtanultam írni-olvasni, ötévesen olvastam el A Pál utcai fiúkat, és nagyon mélyen megérintett a kis Nemecsek halála, hosszú éjszakákat töltöttem ébren, akkor még csecsemő húgom édesdeden aludt az emeletes ágy alsó részén, én a tekintetemet a szoba sötétjébe fúrtam, arra a helyre, ahol a polcon a Molnár Ferenc-kötetet sejtettem, és iszonytató rémülettel képzeltem el, ahogy a halott Nemecsek torz árnya kilép a könyv lapjai közül, odalép hozzám és jeges érintésével magával visz engem is a halálba, ekkoriban sejdítettem meg az elmúlás körüli misztériumot, ettől kezdve erősen foglalkoztatott a magam és mindenki más halála, Anyám ölében ülve az óvoda felé zötyögve a villamoson azon kaptam magam, hogy tekintetemmel sorra veszem utastársaimat, fiatalokat és öregeket, kedveseket és mogorvákat, és kimondom rájuk a verdiktet, hogy te is meghalsz, és te is, és te is, felfoghatatlanságában és igazságtalanságában folyton maga köré vonzotta gondolataimat az elképzelhetetlen valóság, még felnőttkoromban is képes voltam hosszú órákat azzal tölteni, hogy a halálon tépelődjem.

I. N., 48 éves, unokatestvér: Az emberek többnyire félnek a haláltól, nem is szívesen beszélnek róla, elutasítják maguktól az egész kérdéskört, ha fogalmazhatok így. Ő viszont nagyon természetesen és egyszerűen gondolkodik az egészről, az apja és a keresztapja temetésén is ő mondta a búcsúztató beszédet. Szívbe markolóan személyes volt mindkettő, nem a szokványosan szenvtelen és kritikátlan dicshimnusz az elhunytról. Aki erre képes, az nem sokat töprenghet halálról és elmúlásról meg effélékről, abban egészen biztos vagyok.

Amikor hazajöttünk Írországból, én már túl a harmincon, feltöltve a mindenségbe vetett hittel, de minden bizodalom nélkül saját magamban, egyszerűen csak nem gondoltam, hogy én is egyike lehetnék a hasznos fogaskerekeknek, akkor egy építőipari cégnél helyezkedtem el Pesten, utolsó culágernek, kevertem a gúzt, a maltert és a betont, húztam felfelé az anyagot, a cserepet, eresztettem lefelé a téglát, lichthofok tetején keresztbefektetett deszkákon egyensúlyozva viaskodtam a tériszonnyal és a halálfélelemmel, de mégis jó időszak volt, mert napközben nem volt idő gondolkodni semmin, hétből hat estén pedig ólmos tagokkal zuhantam be az ágyba, hogy kődarabként aludjam végig az éjszakát, aztán az egyik nap végén, amikor egy üres talicska húzott maga után tetőtől talpig malterosan, a bérház kapujában, ahol a cég pincéje is volt, szinte összeütköztem a főnököm elegáns és csinos húgával, nem gondoltam én semmit és nem vártam semmit, csak azt tudtam, hogy vonzó teremtés.

Sz. F., 35 éves, kőműves: Egyik nap megjelent ez a srác. Akkor már tudtuk, hogy egyetemet járt, mondtuk is egymás között, hogy na, eggyel megint többen leszünk a kelleténél. Nem volt valami ügyes, afféle puhány, de igyekezett, dolgozott rendesen, nem lehetett rá semmi panasz. Nem is nagyképűsködött, csak egyszer, amikor a Hutÿrában vakoltuk a homlokzatot. Lakott a házban egy vén majom, állandóan ott sertepertélt és okoskodott körülöttünk, az agyunkra ment. Egyszer, amikor fönt lógtunk a falon a slószban, felkiáltott hozzánk, hogy fiúk, tudják maguk egyáltalán, ki volt az a Hutÿra Ferenc? Mi leintettünk a magasból, hogy majd a segéd. Az új srác szembefordult vele, kényelmesen rátámaszkodott a lapátnyélre, és rákezdte, hogy Hutÿra itt és itt született ekkor és ekkor, pár perc alatt elmondta az élettörténetét, majd bocsánatkérően hozzátette, hogy de én itt csak a segéd vagyok, ha többet akar tudni Hutÿráról, meg kell várnia, míg a szakik lejönnek a falról. Az ember megnyúlt arccal, szó nélkül iszkolt el, többé nem láttuk, én is azóta tudom, hogy hutira meg a sertéspestis.

Telt aztán az ifjú felnőttélet, ahogy sok mindenki másé, javarészt követhetetlen fordulatokkal, nem mintha akkoriban követni akartam volna egy percig is a saját életem holnapokon túlmutató folyását, persze oktalan elvárásaim az élettől, azok voltak bőven, úgy éreztem, nekem befektetés nélkül jár minden, csak ment minden nap a maga ösztönös módján, és végül valahogy minden arra futott ki, hogy semmi nem akart sikerülni igazán, hiába voltak ambícióim és sokak által elismert tehetségem ahhoz, amibe belevágtam, végül csak ellinkeskedtem mindent, de ezt nem lehet ennyivel elintézni, talán pontosabb megfogalmazás, hogy úgy csináltam mindent és addig, ahogy és ameddig úri kedvem tartotta, és nem érdekelt senki elvárása, a szüleimé sem, irányíthatatlan voltam, de én sem irányítottam semmit az életemben, mindennap felkeltem ugyan, és tíz órákat ültem a Széchényi Könyvtárban, elolvastam és kijegyzeteltem mindent, ami a kezem ügyébe került, huszonhárom évesen publikálni kezdtem, de aztán esténként már az egyetemi kollégiumban ittam magam magatehetetlenre soron lévő rohampiálásaink egyikén, másnap persze felkelni sem tudtam, a szüleim csak tehetetlen tanácstalansággal álltak egyetlen életben maradt gyermekük fölött, miközben a tanáraim arra vártak, hogy egyszer majd rendszeres jelenlétemmel szerencséltetem a tanszéket szorgalmi időszakban is, a végére így aztán nem volt pikszis, amiből ki ne estem volna, de én még akkor is öntudatosan hittem, hogy az egész világgal szemben nekem van igazam, komolyan mondom, az embernek saját maga a legnagyobb teher.

N. V., 63 éves, egykori egyetemi tanára: Hogyne, általános elgondolás volt itt a tanszéken, hogy kifejezetten tehetséges fiatal. Ugyanakkor árnyalta a képet, hogy akkor láttam életemben talán harmadszor, és hirtelen be sem ugrott, ki áll velem szemben, amikor második félév végén egy vidéki konferencián odajött hozzám, rám köszönt és minden teketória nélkül átnyújtotta a szemináriumi dolgozatát, egy kilencvenoldalas írást képmellékletekkel. Kifejezetten jó munka volt, én még előtte ilyet nem láttam. De hiába voltunk jó véleménnyel róla, nem szolgálta meg a bizalmunkat, konfliktuskereső volt és kezelhetetlen, rombolt maga körül, a tanszékvezetővel például egészen ellehetetlenült a viszonya. Nem is dolgozik a szakmában. Kár érte.

Anyám ébresztett fel hajnali ötkor a kuckómban, kisfiam, ne omolj össze, de most telefonáltak a kórházból, hogy Apád meghalt, felpattantam az ágyból, mint az őrült, percekig járkáltam fel-alá a földkerekségből számomra kiszabott kilenc négyzetméteren és valami különös delíriumban, száraz tekintettel ismételgettem hangosan magam elé, hogy Apám meghalt, Apám meghalt, hátha így előbb eljut a tudatomig, amit Apám hosszú, évtizedes betegsége alatt végig elrekesztettem magamban, hogy valóban ez lesz a vége és egyszer valósággá válik ez a mondat, de csak kiüresedett fejjel azt éreztem, hogy ez a két szó semmiféle jelentést nem hordoz számomra, és nem vagyok képes azt érezni, amit ilyenkor kellene, aztán egy órával később, amikor a májkrémes kenyereket kentem, megsóztam a felszeletelt paprikát és paradicsomot, majd önkéntelenül három tányért vettem elő a konyhaszekrényből, fiúi tudatomban átszakadt az ostobán összetákolt gát, hogy ömöljön, aminek ömölnie kell… öten voltunk, és ketten maradtunk Anyámmal… ki képes ezeket a dolgokat és a mögöttük álló miérteket megérteni, elképzelni sem tudom, de miután magamhoz tértem, csak izmosodott az általános nyomorúságérzetem, akkor már jó ideje nem vártam az élettől semmit, nem kerestem kapcsolatokat, sem hazugat, sem igazat, egy szál magamban álltam, mindennek hátat fordítva alkalmi munkákból tengődtem, közel a harminchoz csupán a heves és ostoba önsajnálat tartott életben, hogy valahogy akkor is végig kell élni ezt a rohadt életet, gyenge, gyáva és szégyenteljes korszak volt, ma is belepirulok önmagam előtt, ha visszagondolok ezekre az évekre, de furcsamód éppen Apám halála rángatott ki ebből a lehetetlen helyzetből, Anyám ezt követően elkezdett leépülni, elhagyta magát, és akkor kifundáltam, hogy valami nagy és sokkoló kalandra van szüksége, no meg persze nekem is, elmentünk hát autóstoppal Spanyolországba, aztán másfél hónap alatt ugyancsak autóstoppal bejártuk Írországot, mindkettőnk számára felejthetetlen, és azt mondhatom, valóban egyedi, életreszóló élményt teremtve, érzelmi síkon is, ezen felül kiragadott bennünket abból a magába húzó, fojtogató posványból, amelybe minden igyekezetünkkel beleragadni készültünk mindketten.

Sz. T., 41 éves, egykori szomszéd: Ne is mondd… Azért azt a szituációt próbáld átérezni, hogy egy harmincéves ember, egyébként egy csődtömeg, az anyjával él, nője nincs, aztán az ötvenéves özvegy anyukával kettesben, minden pénz nélkül, egy szál hálózsákkal és autóstoppal utazgat Európában. Akárki akármit mond, ez nagyon beteges.

A kapualjban kis híján fellöktem a csinos lányt a talicskámmal, és két hónap elteltével már együtt éltünk, röpke egy évvel később pedig férj és feleség voltunk, és első lányunk születését vártuk, emellett került rendes állás is, ahol saját várakozásaimat felülmúlva megálltam a helyem és meg is becsülnek, ám ez alkalommal minden erőmmel igyekszem is megszolgálni a bizalmat, ma sem tudom elhinni, hogy valójában lehet valami ennyire kerek ebben az életben, de erre a miértre sem tudom, miféle válaszok létezhetnek, hogy amikor már minden tönkre megy körülötted és gyáva módon feladtál mindent, és el sem tudod képzelni, hogy létezik kiút, egyszer csak egy pillanat műve, és helyreáll a rend, mert azt ugyan továbbra sem tudom, hogy ki vagyok, hogy inkább vágyom-e mások rokonszenvét megnyerve simulékonynak lenni vagy az önutálatot is felvállalva a nyers ösztönösség az igazabb énem, de a feleségem a legjobb asszony, akit csak találhattam magamnak ezen a világon, mert minden rezdülésemet befogadja e két érzelmi-indulati végpont között, úgy, hogy közben észrevétlenül csiszol is, alkalmam és lehetőségem van önmagamra reflektálni, ha lassan is, de változni, ha apránként is, de talán jobbá lenni, és egyszer talán majd magamat is beleértve mindent elfogadni úgy, ahogyan van, és ott van ez a két tündér gyerek, elmondhatnék itt most minden közhelyet, amit szülők millióival egyként érzek igaznak, de aki szülő, az úgyis tudja mindet szavak nélkül, itt ülök egy tökéletes kör közepén, anélkül hogy tettem volna érte bármit is, teljes az életem, és időnként mégis elfog a félelem, hogy ez nem lehet igaz, egyszer be kell csapjon a mennykő, és időnként, amikor túlcsorduló szívvel ránézek a gyermekeimre, az imádat rögtön önpusztító aggodalomba fordul, arra gondolok, hogy az enyéimet is érheti baj, meg is halhatnak akár, most és az elkövetkezendő harminc-negyven évben bármikor, idő előtt elveszíthetik ők is bármelyikünket vagy mindkettőnket, és ilyenkor eszembe jut, hogy az emberek mindig afelett siránkoznak, hogy rettenetesen rövid az élet, de én azt hiszem, hogy rettenetesen hosszú is, és minden csak egyetlen pillanat műve, egy hiányzó ellenőrzőfüzet vagy egy malteros talicska megváltoztatja a dolgok folyását, és elő tud venni a szorongás, ha arra gondolok, hogy vajon mit rejteget a jövő, nem vágyom többé a kutyaólban kuporogni, de bármit megadnék érte, hogy megálljon az idő, látom, hogy furcsán nézel rám, én sem biztos, hogy értem az egészet, hogy értem saját magamat, nem tudom, mondtam-e már, de az embernek saját maga a legnagyobb teher.

N. T., 38 éves, barát: A legjobb barátom, már huszonöt éve, de merőben különbözőek vagyunk. Tűz és víz, de ezt is ő szokta mondani, mert én nem érzek fogékonyságot az efféle dolgok boncolgatására, pláne megfogalmazására. Soha még csak fel sem tettem ilyen és hasonló kérdéseket magamnak, hogy például mi miért vagyunk barátok. Így van, jól van így, és kész. Benne viszont tényleg nagy a hajlam, hogy túlelemezze és túlszorongja a dolgokat. Szerintem hülyeség az egész, remek ember, nincs és nem is lesz vele semmi baj.

Ez az egész csak keret, az anyag alakulása, ha némiképp eltérő dinamikával is, de talán pont ugyanezt a pályát írta volna le akkor is, ha nem olvasom el ötévesen A Pál utcai fiúkat, ha nem hal meg a húgom és az Apám, vagy nem úgy halnak meg, ahogy, és nem így következnek egymásra a hosszú évek történései, de ehhez a mostani perchez, úgy, ahogyan az van, biztosan nem jutottam volna el, ha mindez vagy akár csak egyetlen eleme a folyamatnak nem úgy történik meg, ahogy végül megtörtént… ne kérdezd, hogyan mutathat minden rossz és minden jó együtt ugyanabba az irányba, nem tudom a választ, de azt hiszem, így van, mostanában fújja le a bíró az első félidőt, éppenséggel lehetnék már némileg okosabb az élet dolgait illetően, de meg kell mondanom, hogy a fene se érti ezeket a dolgokat, a fene se érti ezt az egészet.

S. A., 45 éves, vállalkozó: Bocsánat, kit tetszik kérdezni, hogy ismertem-e…? Hát nem tudom, egyáltalán nem ismerős a neve. Hogy ő ismer engem? Régen lehetett vagy igaz sem volt.