– Ez a norvégok zászlaja – teszem hozzá felvilágosításképpen. Hároméves gyerek ezen a nyomon már el tud indulni. Ő azonban másodpercekig tanácstalanul nézi, mintha még a zászlót tartó kéz sem hozzá tartozna. Végül rám emeli a tekintetét:
– Apa, a norvégok szokták rázni a zászlójukat?
– Hát persze.
– És a fejük felett is rázzák?
– Hogyne. A norvégok leginkább úgy rázzák.
Üdvözült mosoly terül szét az ábrázatán, és mint az őrült, nagy kurjantásokkal, felemelt karral rázza percekig a norvég zászlót. Fejvesztve menekül a környék összes seregélye.
Ártatlan gyermekkor, amikor még vakok és süketek a szimbólumainkra. Miféle korlátolt és álszent válaszokat kapott volna ugyanez a gyerek ugyanettől az apától, ha történetesen azt a játékot találja ki: páros lábbal ugrálni a norvég nemzeti lobogón.
Aktuális.
VálaszTörlésVan még értelme az efféle egypercesek kötetelésének, vagy a blogolás megette a nyomtatott irodalmat?
Ha nem, megérné...
Ejszen ez megtisztelő felvetés, de ez is csak olyan, mint bármi más, amit csinálok: egy raguleves. Hol ilyet írok, hol olyat, hol így, hol úgy. Itt elfér, kinyomtatni viszont szentségtörés lenne a könyvekkel szemben.
VálaszTörlés