Hancsi mesél

Négyéves Hancsi lányom imád mesélni, különösen közterületeken, utcán, buszon, villamoson, ahol nagy és remélhetőleg hálás a közönség. Elbeszélései finoman szólva is pszichedelikus álmok, nyelvtani kohézió még csak-csak akad bennük, de történetvezetését kevéssé jellemezhetjük következetes dramaturgiai ívvel vagy áttekinthető epikai szerkezettel. Mi több, történetei a morális tanulságoknak is híján vannak.

Mi, a szülei, többnyire gurulunk a nevetéstől, amikor mesél. „A mi stand-up comedys leánykánk” – összegezzük büszkén az élményt. Hancsi néha zokon veszi szertelen jókedvünket, néha pedig élvezi a vidám figyelmet.

Ma reggel alkalmam volt lejegyezni soron következő performanszának első mondatait. A negyedik mondat végére sajnos már annyira elkapott a röhögés, hogy kihullott a toll a kezemből, utólag pedig még körvonalaiban is képtelenség rekonstruálni az elhangzottakat.

Íme, a mese eleje:

„Kankalin futott-futott az erdőben, de egyszercsak beleesett egy répába. Tiszta répás lett a szép ruhája, amitől a Nyuszi annyira, de annyira mérges lett, hogy eltűrte. Kankalin gyorsan berohant a nagypapája házába, de a nagypapája bizony nem várta, mert Kankalinnak nincs is nagypapája. Addig Nyuszi odakint répázott.”