Oldalra fordítom fejem, feleségem és gyerekeim már az ágy szélén ülnek. Bosszús, kialvatlan szemek karéja borul fölém.
– A másodikon egész éjjel állt a bál – mondja feleségem. – A függőfolyosón ittak és üvöltöztek azok a fiatalok, tudod, az egyetemista albérlők, de voltak vagy húszan. Fél hatkor lett vége a bulinak, de addig egy szemhunyást se aludtam. A gyerekek se sokat.
Megnyugszom. A jóérzés nevében azért felháborodottan cöccögök, és együttérzést mímelek. Önző vagyok: felőlem egy gépesített páncélos dandár seregszemlézhetne teljes létszámban az ablakunk alatt, az se vonna el jottányit sem az alvás maradéktalan élvezetéből. Belátás sem szorult belém: fel nem foghatom, hogyan lehet ez másként. Tettleg tovább sóhajtozom és ingatom a fejem, érezzék az enyéim, hogy családfői felelősséget érzek éjszakai nyugalmuk biztosításáért.
– Mindjárt felmegyek, és beszélek velük – mondom, nyugalmat árasztó férfias zengést csempészve hangomba, miközben kikászálódom az ágyból.
Belül azért elfog a bizonytalanság. Még feldereng az emlék, hogy hosszú évekkel ezelőtt, egy hasonló vasárnap reggelen ugyanez megtörtént már egyszer. Akkor is felballagtam a lépcsőházban, igaz, csupán az első emeletig, szép kényelmesen, papucsomban krosnyogva végiggyalogoltam a függőfolyosón, az ajtóhoz érve becsengettem, s a szeszszagot ásító kisablaknak előadtam lakótársi panaszaimat. Kötelességtudóan, de ihletettség nélkül tolmácsoltam fenntartásainkat az éjszaka nyugalmát felverő, parttalan mulatozással szemben. „Faszikám, húzzál innen gyorsan, mert szétütjük a szádat!” – volt akkor a felelet. Döbbenetemből ocsúdva még egy darabig kötöttem volna az ebet a karóhoz, előbb szép szóval, aztán az értetlenség és alpáriság falának ütközve egyre erőteljesebbekkel. De ahogy a hirtelen elgazdátlanodott kisablakkal együtt nyílni kezdett az ajtó, és megsejdítettem a kifelé törekvő árnyakat, jobbnak láttam magára hagyni újdonsült ismerőseimet. A helyzetet átérezve ezúttal hűséges papucsaim is lendületesen csattogtak végig a függőfolyosó kövezetén, majd lefelé a lépcsőházban.
Most majd másként lesz, határozom el. Annak idején az volt a baj, hogy nem volt bennem elszánás és düh, és ezt érezték meg bennem ösztönösen ezek a brigantik. Ezúttal dörömbölni és ordítani fogok. Alpári leszek. Bár azért szánt szándékkal elveretni talán mégsem kéne magam, gondolok mást megint, így inkább elfojtott elementáris dühöt próbálok eljátszani, és a robbanás ígéretében remegő hangon adom elő életvitelükkel szembeni kifogásainkat. Hatásos lesz, tudom előre. Vagy jópofáskodva, haveri hangot megütve fecsegek arról, hogy én is voltam fiatal, az élet császára, tudom én azt, hogy nem számít semmi és senki, csak az adott pillanat meg hogy hosszan, végeérhetetlenül pörögjön az a pillanat meg a buli, ömöljön és sose fogyjon el a szesz, és igazatok is van, csavarjátok fel a szőnyeget, ne törődjetek vele, nem szólhatnak bele, de azért ez mégsem járja, satöbbi, satöbbi. Majd valami ilyesmit mondok, ez jó lesz. Azért sántítva belopja magát a gyanú a szívembe, hogy később talán kiröhögnék ezt a kedélyeskedő, valójában röhejes és unalmas vén marhát. Mégis az ordítozás lesz a leghelyénvalóbb, tökélem el végül.
Ha pedig a történések ismét a testi épségemre veszélyes fordulatot vennének, ahogy az egyszer már megtörtént, csak az első emelet bátorító földközeliségében, akkor ezúttal nem futok el. Laza, de erőteljes félterpeszben, kihúzott derékkal és fennhéjázó önbizalommal majd odavágom nekik, hogy rendben, legények, csak hármasával gyertek rám, a világért se érjen az a szégyen benneteket, hogy egyszerre húszatokat verem laposra. Ez tetszik, komiszul el is mosolyodok. Bár lehet, hogy ezzel a halálos ítéletemet írom alá. Mindegy, ez jó, ez a sziporkapatron nem maradhat besülve, egy verést megér, aztán majd kiposztolhatom a Facebookon.
Hogy így egyezségre jutok magammal, kávéval a kezemben kilépek a lakás elé, szám sarkában hideg cigaretta. Kezem az öngyújtóval félúton megáll a levegőben. Előttem a földön az éjszaka során az emeletről lehajigált cigarettavégek és üres cigarettásdobozok garmadája. Egy pillanat alatt elfog a düh. Ez jó, ez jó lesz, tudatosul bennem, nem kell tehát ripacskodnom, pusztán ezt az igazi, tőről metszett dühöt kell a mellkasomba szorítva benntartanom, felvinnem és odazúdítanom az ajtajuk elé.
A kávét lecsapom a virágok mellé, az öngyújtó még befejezi íves szárnyalását, s immár forró kobakú cigarettával a szám sarkában kettesével veszem a lépcsőfokokat. Ezúttal felfelé csattogó papucsaim szokatlan élménnyel gazdagodnak. Felérve lépteim határozottan döngenek végig a függőfolyosón, ökölbe szorult kezem a csengő használatához suta, meg is láthat valaki, hogy venné az ki magát, hogy mindennapjaink drámai hőse elfogódottan köhécselve egy ujjal becsönget, majd udvariasan hátrébb lépve várja az ajtó nyílását. Már döngetem is az ajtót.
Csakhamar rés nyílik a lakásra és a heves dorbéz nyomaira. Üres üvegek szabálytalan halmaiban egy-egy élettelenül heverő test rajzolata. Bórtócsavánkosokat ölelnek fejük alá, paplanuk a mindent beburkoló, átható cefreszag. Az ajtóban egy fiatal, nyeszlett srác. A göngyöletbe girbegurba, csörömpölő ösvényt rugdalva csakhamar társa is megérkezik. Bizonytalanul tekintenek a kinti világból érkező fényáradat közepébe, időbe telik, mire észrevesznek és felém fordítják tekintetüket. Addigra én már megilletődötten állok ott: ezek még gyerekek, szinte karonülők, elfog a kísértés, hogy megkérdezzem őket, a szüleitek itthon vannak-e, szeretnék velük beszélni. De még tudom a szerepemet, ezért odalökök eléjük egy zord, érdes szevasztokot. Együttérzéssel figyelem, ahogy a másnaposság fogaik közé fészkelődő ragacsos nyálával küzdve szétfeszítik szájukat. Csókolom, válaszolják. Kis híján lenyelem a cigarettámat, ettől államat a mellkasomra ejtve kicsit köhögök, fél kézzel meg kell támaszkodnom a korlátban. A katarzisért még dolgozni kell. Hangosak voltunk, kérdik, udvariasan megvárva, míg befejezem magánszámomat. Hát bizony, ez ügyben jöttem volna, mondom a köhögéstől még elfúló hangon. Oda a biztonságérzetem, de azért egy pozan hangfekvésében nekiállok a litániámnak. Magam se figyelek rá, mit beszélek, ami azt illeti, elég unalmas lehet. De homályosan dereng, hogy nem vágtam bele az eltervezett jópofáskodásba, és mintha alpári sem volnék. Azt veszem észre, hogy sztentori üsthangomnak már az emléke is elenyészett, de én még mindig beszélek, s közben lemutatok az udvarra, a bűnre, amivel a külvilágot elárasztották. Egyikük már fordul is, és kezében kisseprűvel, lapáttal megadóan indul a lépcsőház felé. Még mindig beszélek, jó lenne tudni, mit, az ajtóban maradt kislegény mindenesetre bűntudatosan bólogat, néha közbeszúr egy-egy perszét vagy igent és tudomot. Elég volt, abbahagyom, tökélem el, de még hallom, ahogy valaki bocsánatot kér, és néhány mondata mintha a „nem azért” szókapcsolattal kezdődne. Mintha az én hangom lenne az. Magyarázkodnék netán? Elköszönünk egymástól, én a megenyhült szevasztokommal, ők a megkönnyebbült csókolomjukkal.
Elfogódott érzéssel, krosnyogó léptekkel ballagok lefelé a lépcsőházban. Nahát, gondolom időnként a teljesség igényével. Leérve hanyagul belököm lakásunk bejárati ajtaját, visszatért önbizalommal, fennhangon közlöm családom tagjaival:
– Na, jól megmondtam nekik. Már össze is takarították a szemetet maguk után.
Feleségem és gyermekeim hálás koszorúja vesz körbe, tekintetük a hősnek kijáró fénnyel simogatja végig tagjaimat. Kezdődhet a nap.
Ez újfent egy zamatos darab. Az állam leesik néha, hogy milyen sziporkázó novellista veszett el benned, faszikám.
VálaszTörlésSmitt