Valami nem stimmel

Halvány sejtelmem sincs, hogy ez mi és miért van, de éjjel a repülőgépen, az Atlanti-óceán fölött megálmodtam, és most leírom. Tehát a történet.

A kissrác éppen a hosszú, nyílegyenes utcán tolta a tolókocsiban ülő féllábú öreget. A szembejövő vagy éppen a velük párhuzamosan haladó emberek, mert az jól megfigyelhető, hogy az ismert világ valamennyi utcájában, útján és gyalogösvényén az emberek a létező irányok mindegyikéből mindenfelé tartanak, nehéz is megérteni, hogyan létezhet egyszerre ennyiféle pillanatnyi cél ezen a világon, szóval ezek a járókelők vagy éppen dolgukra sietők megállapíthatták volna, hogy az öreg átszellemülten mesél, mögötte, illetve egészen pontosan a kerekesszék mögött a kilencévesforma kissrác pedig nem kevésbé átszellemülten mosolyog. Megállapíthatták volna, fogalmazunk feltételes módban, mert a megtörtént valóságban senki nem figyelt fel a különös párosra, a járókelők meghatározott céllal tartottak valahova, és a legkevésbé sem zökkentette ki őket gondolataikból sem a látvány, sem az öreg monoton kerepelése vagy a tolókocsi kerekeinek esetleges nyikorgása. Gondban is vagyunk tehát, amikor rekonstruálni szeretnénk ezt a régi-régi történetet, mert tanúk hiányában, alaposabb utánajárás híján ma már nehéz lenne kideríteni, hogyan is születhetett meg ez a megkapó életkép, az öreg és a kissrác párosa.

Egyedülálló véletlenről, a két ember, a kissrác és az öreg sorsának példátlan kereszteződéséről mégsem lehet szó, hiszen, hogy ne menjünk messzire, egy korban éltek, legalábbis az időegyenes egy darabján egymáséval párhuzamosan futott az életvonaluk. Emellett, és ez talán többet nyom a latban, ha a falunak nem is ugyanabban az utcájában laktak, de a féllábú öreg a kissrác szüleinek házától talán ha száz méterre élt. Az öreg sem egyedül lakott a maga sátortetős kockaházában, hanem a fiával és annak feleségével, akik hétköznap esténként, de különösen hétvégenként, a munkában és a rutinszerű mindennapi idegőrlésben megfáradva, ami nélkül egyébként már élni sem tudtak volna, a pihenést keresték otthonuk falai között, és a jószerével magatehetetlen, féllábú apa, illetve após jelenléte, egyáltalán puszta látványa ebben akadályozta őket. Rosszul érezték magukat, ha csak rá kellett pillantaniuk. Nem beszélve a bőrén is átütő, undort keltően savanyú öregség- és vizeletszagról, és azokról a végeérhetetlen történetekről, amelyeket a konyhaasztal mellé tolt kerekesszékében sorjázva előadott a hanyag költői aszimmetriával az asztalon felejtett, illedelmesen hallgató lekvárosüvegeknek és kávéspoharaknak, vagy amit éppen elölhagytak a fiatalok aznap reggel. Annyit lehet tudni az öreg történeteiről, hogy évtizedekkel korábban estek meg és valószínűleg már akkor is csak az érdektelenségükkel vívhattak ki némi figyelmet a hallgatóságból, ha egyáltalán volt valaha is hallgatóság, de mivel mindez az elbeszélésünknél még régebbi időkbe nyúlik vissza, az öreg történeteinek és megszületésüknek hiteles rekonstruálására végképp nem vállalkozhatunk.

Annyit azonban mégis lehet tudni, hogy a jelenben, mármint abban a régmúlt jelenben, amiről ez a történet szólni akar, unoka nem volt a házban. A fiatalok így még akkor is fiataloknak számítottak, és így is utalt rájuk a szomszédság széles köre, tudod, a Csikóséknál a fiatalok, mondták, amikor valójában már életük derekán vagy azon is túl jártak, testükön és tekintetükön ott volt már az elhasználtság és a használatlanság ezernyi jól felismerhető nyoma. A fiatalok férfi tagja, más megközelítésben ugyebár az öreg fia, egyedüli gyermek volt. A háborús években született, és apját akkor látta először, amikor az hosszú évek után hazatért a frontról, pontosabban a hadi fogságból, s már akkor ebben a féllábú testi valóságában mutatta meg magát elsőszülött, és mint később végérvényesen beigazolódott, egyetlen gyermekének. A harcmezőn vagy a rabkórházban maradt másik láb csak az ő és felesége emlékezetében élt, és az asszonyt, aki ezeket a hosszú éveket hűségesen és szerelemmel telve az ő egyszerre gyengéd és tüzes férje várásának szentelte, míg féltőn nevelte egyetlen gyermeküket, szóval az asszonyt ez az emlék, helyesebben a láb puszta emlék mivolta annyira nyomasztotta, megérthetjük, még jó formájú asszony volt, dolgozott benne a vágy, kielégülést viszont már nem kapott megnyomorodott férjétől, hogy egy szép napon otthagyta őt a saját lábának emlékével, úgy gondolta, az az emlék éppen megfelelő társ lesz a férjének, őrá itt a továbbiakban már semmi szükség nincsen. Persze egy láb vagy annak hiánya egy ilyen súlyú döntéshez nem elegendő, az is kellett hozzá, hogy a férje fejében vagy a lelkében megzápuljanak a dolgok, bár arra gondolva, hogy a fej egy jól körülhatárolható testrész, míg a lélekről pontosabb információink nincsenek, talán meddő elbeszélői akarat itt és most a probléma helyének lokalizálása, csak annyit állíthatunk teljes bizonyossággal, hogy a férfiban valahol végérvényesen elromlott valami. Igazából meghalt már, csak lélegzett és a szíve dobogott még, amikor annyi év után fél lábbal hazatért otthonukba, de hogy a lehetőségekhez mérten anatómiailag is pontosak legyünk, a pajzsporc szegletéből a kannaporcokig húzódó hangszalagjait rezegtetve ekkor hagyták el cserepes ajkait először a végeérhetetlen és érdektelen történetek is. És ezeken kívül aztán semmi más. Az asszony döntése ugyanakkor ahhoz elég volt, hogy a falu kocsmájában büdös kurvának könyveljék el, de ez sem volt párját ritkító felismerés ebben a látszatra jól összekovácsolódott, valójában az egymás nyomorúságából erőt merítő férfikörben, tekintve, hogy már a háború utáni években minden kétséget kizáróan megállapították az épp soros nagyfröccsök mellett, hogy a nő egy utolsó ribanc, mert az mégsem lehet, hogy egy ilyen jó karban lévő, mutatós asszony minduntalan csak a férjét várja haza a fogságból, és ne elégítse ki biológiai szükségleteit, ha a sors éppen úgy hozza. És miért ne hozná úgy, mondták a kocsmában a férfiak jelentőségteljesen, finom kis faros-bögyös menyecske az, tették hozzá elismerően, munkában eldurvult kézfejükkel törölve le a szájuk sarkában visszacsurgó, nyállal kevert nagyfröccsöt, miközben legbelül erősen fájlalták, hogy nekik mégsem hozta úgy. Az asszony minderről mit sem tudott, csupán csak elköltözött, de így tett volna akkor is, ha történetesen valahogy fülébe jutnak a róla alkotott értékítéletek. Közös fiukat magával vitte, úgy gondolta, felneveli egyedül, de csak azért gondolhatta így, mert a dolgok természetéből fakadóan ekkor még nem tudta, hogy öt éven belül ő is meg fog halni, de ő már igazán, szótári és orvosi értelemben egyaránt, se szívdobogás, se lélegzés, se hangszalagok rezgése többé.

Az anyja halála után a gyerek visszakerült az apjához, a későbbi öreg Csikóshoz, aki hivatalosan is hadirokkanttá nyilvánítva ekkor már kapta az államtól az illetményt, ami neki pótlékként járt az elveszett lábért. Ilyenformán a háborúban hagyott fél láb felért egy főnyereménnyel, úgy is mondhatnánk, Isten megfogta a Csikós lábát és magával vitte, az öreg pedig ugyanezzel a mozdulattal megfogta az Isten lábát, mert a fejében vagy a lelkében vagy ki tudja hol két vagy akárhány lábbal is megzápultak volna a dolgok, és mindenkinek az élete még szerencsétlenebb fordulatokat vett volna, ha egy megzápult fejű, de munkára alkalmas, erős férfi tér vissza a fogságból. A fiú mindenesetre gyűlölte az apját, őt is megérthetjük, mi szeretnivaló lehet egy féllábú-félbolond apában, akivel nem lehet kezdeni az égvilágon semmit, mert csak monoton hangon őrli egymás után a történeteit a lekvárosüvegeknek naphosszat, még ha ezek nem is pont ugyanazok a lekvárosüvegek voltak, amelyek évtizedekkel később, történetünk idején alkották az öreg odaadó hallgatóságát. És így telt el a valójában már halott ember élete, évtizedei, csak ő és a történetei meg az ő fél lábának az annyira erőteljes emlékezete, ami nem engedte őt igazándiból kimúlni az életből, mert megtartotta abban a valóságban, ami persze már rég nem volt valóság, hogy neki két lába van, mutatós és tüzes felesége, akivel kiadósan lehet múlatni az időt a hitvesi ágyban. Közben a gyerek megházasodott, asszonyát magával hozta a szülői házba, és ekkoriban hangzott el a falu kocsmájában az a közmegegyezésen alapuló észrevétel is, miszerint igazán becsületére válik, hogy nem rakta ki az öreg szűrét a házból, hanem megtűri, lám, a ribanc anyja nem tudta kiölni belőle a fiúi érzéseket. A hiányzó láb és minden, ami ezzel járt, mindenesetre megnyomorította a fiúi önképét annyira, hogy gyerekről hallani sem akart, amikor aztán ő jutott oda a saját életében, hogy életkoránál és családi állapotánál fogva akár apa is lehetett volna immár, és ezt már a házasságuk elején, na persze nem az esküvő előtt, annyi esze azért volt neki, csak egy kevéssel utána leszögezte, hogy ő nem akarja, hogy a gyereke egy féllábú hulla mellett nőjön fel, ahogy ő tette, ő igazán szereti a nőt, de neki úgyis teljesen jól van a dolog, ha nincs gyerek, sőt, úgy van igazán jól. Ez persze okozott némi kellemetlenséget és házastársi perpatvart közös életük korai szakaszában, elvégre az ifjú feleségben izzott az anyaság vágya, de ezen is túlvoltak egyszer, és mennyivel hamarabb túllehettek volna, ha egy mindentudó kerub leszáll a földre az égi karból és a nő fülébe súgja, hogy amúgy sem lehet a család gyarapodásáról szó, mert a férfi szekunder hipogonadizmusban szenved, ami előtt az angyalok is csak tehetetlenül vonják meg a vállukat.

De térjünk vissza a történetünkhöz, amikorra a féllábú öreg látványa olyan mértékben feszélyezte a már nem is annyira fiatal fiatalokat, hogy életminőségüket és közérzetüket javítandó, ha csak tehették és az időjárás is engedte, kitolták az öreget kerekesszékestül a ház elé. Ezt is vehetjük részükről a figyelmesség és a gondoskodás jelének, hiszen nyugodtan kitolhatták volna az öreget esőben és sárban is, figyelembe véve, hogy az öreget egyfelől semmilyen külső körülmény nem zökkentette ki a történetmesélésből, ha nem a lekvárosüvegeknek, hát a lágy tavaszi szellőnek mondta el történeteit, másfelől egy a lágy szellőt felváltó kiadós tavaszi eső szerencsés körülállások mellett jelentős mértékben siettette volna az öreg halálát, ami, legyünk őszinték, nem jött volna rosszul senkinek sem. De ez mégsem történt meg, egy újabb bizonyság arra, hogy az a ribanc anyja nem tudta kiölni a férfiből a fiúi érzéseket, hangzott el ismét a kocsmai bádogpultokon csikorgó férfikönyökök erdejében.

Nem járhatunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy az ily módon a jó időben a házhoz tartozó előkertben leparkolt féllábú öreg látványa kíváncsivá tette a kissrácot, faluhelyen nem gyakori látvány az ilyesmi. Odament hát hozzá, hogy megtudakolja, mi lett a lábával, és az öreg, mintha bedobtak volna egy tantuszt valamelyik testnyílásán, bár ez talán nem a legszerencsésebb szókép, rázendített történetei egyikére. A kissrácot végül nem nagyon érdekelte az egész, egyrészt álmosítóan monoton hangon és tónusban beszélt az öreg, másrészt fantáziáját már az foglalkoztatta, hogyan gurul ez a szerkezet. Félszavak beszűrődtek ugyan a tudatába, amikből megértette, hogy az öreg irtózatos balesetet szenvedett valamilyen kanyarban, és a baleset nagyságát jelzi a fél láb ottmaradása mellett az is, hogy alig páran élték még túl ezt a bizonyos karambolt, de egy kilencéves fiúgyerek érdeklődését sokkal könnyebben felkeltik a mechanikus szerkezetek titkai, mint régi közúti szerencsétlenségek történetei. Így hát a kissrác közelebbről is szemügyre vette az öreg mozgatására alkalmas kerekesszéket, és csakhamar felfedezte a patenttengely két végén elhelyezett rögzítőfékeket. Mindkettőt kioldotta, vigyázva, hogy közben a kocsi meg ne induljon a ház előtti lejtőn sokak számára terhes terhével együtt, majd anélkül, hogy az öreg előzetes engedélyét kérte volna, elindult, hogy a hosszú, nyílegyenes utcán végigtolja a kerekesszéket, benne a féllábú öreggel.

Az öregnek mindez nem volt ellenére, jelét sem adta annak, hogy észrevette volna a helyzetében beállt változást. Hogy lekvárosüvegek, tavaszi szellő vagy az utca szélén kényelmesen elballagó nyárfasorok hallgatják, az neki édesmindegy volt. Szakadatlanul törtek elő belőle a történetek, a kissrác pedig tolta rendületlenül, előbb tétova mozdulatokkal, majd egyre határozottabban kitapasztalva, hogyan kell irányítania a tolókocsit, időnként duhaj szlalomozásba csapott, hosszabb szakaszon teljes erejéből futva tolta, míg elérte a kellő sebességet, majd egy darabon a talpán szánkázva húzatta magát az imígyen lefékeződő kocsival. Mindent összevetve jó mulatság volt, semmi más. Az öreg mondandója csak ritkán és akkor is rövid ideig hatolt el a tudatáig. Egyszerűen nem érdekelte. Felőle akármi is történhetett volna a kerekesszékben ülő öreggel, bár az persze mégsem eshetett volna meg, hogy teszem azt, az öreg sétáik egyikén szenderül jobblétre és a kissrác nem veszi észre, hiszen ez esetben az öreg rögtön elhallgatott volna, már ahogy az lenni szokott ilyen jelentős eseményekkor, hogy tudniillik a meghalásnak mintegy kísérőjelensége az elszótlanodás, már csak annak okán is, hogy a hangszalagoknak többé nincs mitől rezegniük. Ha persze a kissrác tartotta volna szóval a belső magányába süppedő öreget, akkor mégis megtörténhetett volna, hogy az öreg esetleges halála észrevétlen marad, és a fiatalok teljes megrökönyödésére a kissrác a séta végeztével gyanútlan, széles mosollyal tolja át a hullát a családi ház küszöbén. De ezek egyike sem történt meg, sem ekkor, sem máskor, csupán a magunk szórakoztatására gondolatban eljátszottunk a lehetőségekkel, milyen irányt vehetett volna még a történetünk, ha egyáltalán.

A kissrác tehát nem sokat törődött az öreggel, s az öreg sem a kissráccal. Igazából a kissrácnak bőven elegendő kaland lett volna az öreg egyszeri megsétáltatása, a szándék felől nézve a kerekesszék mechanikai és dinamikai tulajdonságainak egyszeri letesztelése is. De itt jön a dramaturgiai csavar, ami egyszersmind az elbeszélő korábbi szándékait is keresztülhúzza, nem fejezheti be ripsz-ropsz ezt a sehova nem vezető történetet, hiszen be kell látnia, hogy korábban tévedett, amikor azt állította, a járókelők egyike sem figyelt fel a szokatlan párosra. Úgy esett ugyanis, hogy a kissrác szüleinek egyik szomszédasszonya mégis látta a jelenetet, ahogy a kissrác éppen a hosszú, nyílegyenes utcán tolta a tolókocsiban ülő féllábú öreget. Hogy az öreg átszellemülten mesél, mögötte, illetve egészen pontosan a kerekesszék mögött a kilencévesforma kissrác pedig nem kevésbé átszellemülten mosolyog. Ezek a korábban egyszer már leírt szavak tehát mégsem az elbeszélő mondatai, hanem vegytiszta plágium, hiszen egy tanú, a szomszédasszony közel ugyanezekkel a szavakkal mesélte el a kissrác anyjának, amit látott, megdicsérve fiukat nemességéért és jószívűségéért. Belül persze, hiszen anya volt ő is, rágta az indokolatlan méreg, hogy mindezt ki kell mondania, miközben az ő hasonló korú fia naphosszat mást sem csinál, mint hangos bürrögéssel tologatja a mecsbokszait az esőelvezető csatorna betonvályújában. Elmondta mégis, mert kedvelték egymást ezek az anyák, ott a falu szélén. A kissrác anyját hasonlóan indokolatlan büszkeség árasztotta el e szavak hallatán, különbnek érezte a fiát mindenki másénál. Ez a képlet csak az anyák gondolkodásában létezik így, ők látják ivadékukat a teljes gyermekpopuláció viszonyrendszerében, fontos számukra, hogy különbnek tartsák mindenki másénál, most és mindörökké, mert egyébként minden korábbi büszkeséget megsemmisítő kudarcként élik meg, ha a végén ne adja az Isten mégis a mecsbokszokat bürrögtető hülyegyerekből lesz az ország postaügyi minisztere vagy a legnézettebb televíziós tehetségkutató zsűrije. A bamba apák java része erre a gondolati szintre el sem jut, hiszen igazából tudomást sem szerez róla, hogy vannak más gyerekek is a sajátjain kívül. Ha kilép az ajtón a vendégségből távozó ismerős házaspár, és az anya megjegyzi, hogy nahát, milyen kedves és szép a Tóthék kislánya, az apa csak tétován visszakérdez, hogy igen, és akárhogy erőlködik, egyetlen arcvonását vagy megnyilvánulását sem tudja felidézni annak a kedves és szép kislánynak, aki csak az imént hagyta el a lakásukat, vagy ha emlékszik is valamire, hát inkább idegesítette ez az idegen gyerek, de ezt röstelli bevallani, marad tehát a tétova, de ilyenformán megjátszottan tétova igennél. Egy apának a gyerekei abszolútumok, nem más gyerekek viszonylatában, hanem önmagukban értelmezendők és úgy nagyszerűek, legalábbis most még, amikor kellően kicsik, aztán tíz-húsz év múlva éppen az apák lesznek csalódottak és vérig sértve, hogy mégsem a kölyök lett a világtörténelemben Jézus Krisztus után az első halandó, aki megváltotta a világot, sőt, igazából minden igyekezetével azon van, hogy elbassza az életét ott és úgy, ahol és ahogy ők is elbaszták a magukét, és mellé, lássuk be, nem lett belőle semmi sem. De mindegy is, a szomszédasszony talán éppen ezeket végiggondolva nem a kissrác apjának mondta el, amit látott, hanem az anyjának, aki az elmondottak szerinti indokolatlan büszkeségében az első adandó alkalommal azzal a forrósággal vonta magához és ölelte meg a fiát, ahogy csak a jó anyák tudnak ölelni egy életen át, meg még azon is túl.

Ily módon tehát, bár a kissrác magában már lezárta ezt a kerekesszékes történetet, ezt követően mégis többször elvitte egy-egy körre a féllábú öreget. Ezek az újabb séták szinte semmiben sem különböztek az elsőtől. A két ember, akiket egy rövid időre véletlenül egymás mellé sodort az élet, nem került közelebb egymáshoz, nem tudott meg egymásról többet, csupán a motívumok egyike változott meg: a kissrác a tolókocsi mechanikai és dinamikai tulajdonságaival már tisztában volt, de felismerte, hogy a közösség megbecsülését vívhatja ki azzal, ha kényelmes tempóban, arcán átszellemült mosollyal időről időre megsétáltatja az öreget. Így tett tehát egészen addig, míg egy napon az öreget tényleg hullaként tolták át a családi ház küszöbén, de a ház homályából, bentről kifelé, a napsütésbe, nem az utcáról befelé, ahogy abban az öreg halála körül szőtt egyik lehetséges forgatókönyvben, amit fentebb előadtunk. Meghalt tehát az öreg másodszor is, de ezúttal rég halott feleségét követve rajta volt a sor, hogy teljes igyekezetével maradéktalanul megfeleljen a meghalással szemben támasztott orvosi és szótári követelményeknek, és végleg kifogyjon a történeteiből. Ennek is eljött az ideje végre.

Nem sokkal, talán pár hónappal az első sétát követően került sor erre a jelentős eseményre. A kissrác, amikor meghallotta a hírt, a történetben szerepet kapó egyéni motívumok és viszonyulások, vagy éppen ezek hiányának ismeretében egészen érthetetlen módon megsiratta az öreget. A környezete ezt érteni vélte, főként a büszke szülők és az irigy szomszéd anyukák meg a közönyös szomszéd apukák, de a kissrác maga nem, és ezen a ponton még az elbeszélő is értetlenül áll a különös gyász előtt. Ismét egy helyzet, aminek a lehetőségeit át kell gondolnunk, latolgatván a lehetséges forgatókönyveket. Néhány szál cigarettát is el kell szívnunk, úgyis serkenti az agyműködést, nyugtatjuk magunkat. Az első szál cigaretta után elvetjük azt a lehetőséget, hogy a kissrác pusztán fogékony életkorban volt ekkor a nagy misztériumok iránt, és a számára ismeretlen öreg halála hozta el neki az élet és a vég közelebbi megértéséhez vezető tűzkeresztséget. Nem pszichológiai alapon vetjük el, mintha annyira okosak lennénk, hanem pusztán mert tudjuk, hogy ezen ekkorra már túlesett a srác. Rágyújtunk a második cigarettára, belekortyolunk a már kihűlt kávéba is, amiben korábbi türelmetlenségünkben a cukrot se kevertük fel rendesen, most meg már hiába csapkodunk a kiskanállal, és lassacskán arra jutunk, hogy ez a kilencéves kissrác ha gyermeki fejével nem is tette magáévá és élte meg a jónak levés akaratkezdeményének szárba szökkenését, mégis úgy esett, hogy végre először jónak érezhette magát. Pusztán mert jónak látták őt más emberek. Különös módon jónak gondolta ő magát előtte is, de itt és most, ebben a történetben meg éppenséggel nem. De hogy másokat mégis ez az eset vezetett el az ő jóságának a felismeréséhez, ezzel igazolták vissza a saját magáról alkotott képet, egyszersmind félelemmel töltötték el. Az öreg halála ilyetén módon rettenetes volt számára, hiszen látta maga előtt az egész életét, hogy igyekezhet ő jó lenni, amíg csak él, a vakszerencsén fog múlni a jövőben is, teljességgel kiszámíthatatlan lesz eztán mindig, hogy mikor és miért lesz elismert vagy szeretettel körbevett tagja egy épp adott közösségnek. És most elvesztette azt az egyetlen eszközt, a féllábú öreg kerekesszékének tologatását, ami biztosította számára, amire gyermeki lelkének szüksége volt. Mert gyermeki félelem és gyermeki könnyek voltak ezek, de lehet, hogy mégsem. Annyi cigaretta már nincs a dobozban, hogy erre ebben az életben rájöjjünk, és egyébként is kezd már kezelhetetlenül hosszú lenni ez a történet.

Mindenesetre így esett, hogy a tolókocsis féllábú öregből egy magánmítosz lett a kissrác életében, és amikor már régen nem volt kissrác, és felnőttéveit taposta, időről időre még mindig könnybe lábadt szemekkel gondolt vissza arra az öregemberre, akihez az égvilágon semmi köze nem volt és semmi nem fűzte, ha visszaigazolásra volt szüksége, néhány korsó sör után ugyanazokkal a könnybe lábadt szemekkel adta elő baráti körben ezt a megkapó történetet, ami a valóságban persze sosem történt meg így, majd az elismerő tekinteteket titokban bezsebelve még ötvenévesen is megerősödött önbizalommal tért haza, hogy szikkadt szemekkel, unott és közönyös szórakozottsággal tolja el idős édesanyja vagy hűséges hitvese simogatásra induló kezét.