Apám

Kéthavonta kényszeredetten hazavetődtem hétvégére a középiskolai kollégiumból a szüleimhez. Az élet, a már akkor nagybetűsnek hitt élet tőlük messze, egy vidéki városkában zajlott. Szüleimnek szükségük volt rám, én pedig tudomásul vettem ezt és elviseltem valahogy a szeretetüket. Tudtam, hogy beszélgetni kell majd, illetéktelen kérdésekre válaszolni, és mindennek tetejébe még hosszú, harsány römipartikra is sor kerül a vacsora végeztével. Kamasz voltam, talán már a tizenhetet is betöltöttem az előző őszön. Akkoriban éppen untam az életüket.

Aztán rögtön szombat reggel elegem is lett az egész hétvégéből.
Apám hadilábon állt az alvással, felkelt már hajnalok hajnalán, és nagy garral becsörtetett a szobám mellett nyíló konyhába. Bekapcsolta a rádiót, feltolta a hangerőt, a kotyogós kávéfőzővel babrált hosszasan, aztán teljes edény- és evőeszköz-arzenálunkat végigzörgette, megannyi kongás, bongás, fémes koppanás és csörömpölés űzte el a jóleső csendet. És mindeközben persze ordítva kommentálta a politikai híreket is Anyámnak, aki közös ágyukban az enyémhez hasonló ájultságban igyekezett átvészelni a napkezdetet. Nem válaszolt soha Apám bizalmas közéleti meglátásaira, aki erre nem is tartott igényt. Egy új nap kezdődött el, tettre kész volt hát, és nagy csatazajjal köszöntötte a napot. Messze zengő hangja faltól falig verődött békásmegyeri panellakásunkban, fel-felcsattanó szavai csakhamar befúródtak a paplanom alá is, előbb csiklandozták, majd egyre hevesebben döfködték a tudatomat, s erőnek erejével rángattak ki a jóleső hajnali álomból.

Magamhoz térve először csak álomittasan csodálkoztam, időnként befelé el-elmosolyodtam azon, hogy itt van ez a negyvenes évei közepén járó ember, életerős titán, menni csak dübörgő léptekkel képes, állni is csak világmegvető terpeszben tud, bal keze a csípőjén, a másikban füstölgő cigarettával hadonászik és sztentori hangon ágál egy életen át. A nyúzott zöld pulóvere van rajta, ahogy ma is elém perdül az emlékezés perceiben, nadrágja lóg az ülepe alatt, időnként sietős mozdulattal egyik szárát csáléra felhúzza a derekán. Ezzel a mozdulattal egyszersmind cigarettájáról a nadrágzsebébe veri a hamut, amit aztán ki fog rázni, amint előhúzza lepedőméretű, ezerráncú szövet zsebkendőjét. Márpedig elő fogja húzni hamarosan. Busa fejét megtámasztó hosszú szálú szakálla ápolatlan, vad, buja dzsindzsás egy tiszta tükrű tekintet alatt.

Ott, az ágyamban fekve, még akkor, régen, eleinte mosolyogtam hát azon a gyermeki nemtörődömségen, amivel Apám tudomást sem vesz arról, hogy mások hajnalban aludni szoktak, sőt, minden zsigerükkel szeretnek is aludni, urambocsá éppen alszanak is. A csatazaj azonban idő teltével sem halkult, a kommentár után kiáltó belföldi és világpolitikai hírek makacsul áradtak a rádióból, a zörgethető edények sora sem látszott fogyatkozni. Az a képtelen ötlet is felmerült bennem, hogy Apám tulajdonképpen azt akarja, keljünk fel. Mert unatkozik, mert velünk akarja ünnepelni az új napot. Velünk?! A mosoly leszáradt arcom belső tükréről és éreztem, hogy ezt az új eljövendő napot már megette a fene, egész nap csak kóvályogni fogok a hajnali ébredés miatt, Anyám nemkülönben. Megfordult a számban minden, kamasztorkomat düh fojtogatta, hogy ez most mi, normális ez az ember, akit a szülőapámnak mondanak, hát meddig fog még itt ugatni a szobám mellett, jézusmáriám, hát ez egészen egyszerűen nem lehet igaz. Kétoldalról párnákat nyomtam a fejemhez, hogy útját álljam az agyamat ostromló hangzuhatagnak, de hiába. Ez az állat, mormoltam magamban.

Végül nem volt tovább, tettleg is tudomást kellett vennem a külvilágról. A szemem szűk résén át konstatáltam, hogy az óra fél hetet mutat. Majdnem másfél órája tart tehát ez a törvénytelen dínomdánom. Halálos sértődöttségben kászálódtam ki az ágyból, rosszkedvem feneketlen kútjából feláradt a düh a garatomig. Kicsit füleltem még kifelé, és fuldokolva hüledeztem tovább az ajtón túli zajokon. Előkotortam a cigarettát és a gyufát az ágyam mellől, idegesen rágyújtottam. Felálltam az ágy széléről, megvető ráncokat hajtogattam a homlokomra, a szemem alatt ököllel elnyomkodtam a bőrt, hogy az ájult alvás piros puffadtságát csaljam az arcomra, aztán teátrálisan kivágtam a szobaajtót. Dübörögve léptem szobám küszöbére, világmegvető terpeszben álltam ott, bal kezem a csípőmön, jobbomat, benne a füstölgő cigarettával, hevesen felemeltem. De aztán nem mondtam semmit, egy jóreggelt sem hagyta el fiúi számat, csak szigorú, megsemmisítő tekintetet vetettem Apámra. Ő rám pillantott, de hangulatomból semmit nem vett észre. Szemében vidám öröm lobbant, aztán huncutul rám hunyorított, és lendületesen elém tartott egy tízliteres fazekat, színültig tele egyik kedvencemmel, a csömörig fokhagymás brassói aprópecsenyével és lisztes krumplival. Na végre, hogy felkeltél, Samukám, ordította mellé, nézd, mit főztem neked, most aztán ezt eheted egész hétvégén, reggelire, ebédre, vacsorára. Csak álltam ott, néztem őt, fürkésztem az arcát, és még akkor sem tudtam, csak csodálkoztam, hogy ő az Apám.

Nagyon szeretem őt. Tíz éve halott.