Ágyba fektetem a gyerekeimet. A takaró elrendezésénél, a betakargatásnál járunk, amikor Emma lányom leint, hogy őt csak hagyjam, mert bebújik a takaróhuzatba, és úgy alszik. Hirtelen bevillan a rég eltemetett emlék: nyaranta kisgyerekként én is így aludtam. Elalvás előtt azzal szórakoztattam magam, hogy fülledtre leheltem a huzatból emelt sátrat, aztán kéjes élvezettel dugtam ki a fejem a szoba immár hűsítő levegőjére, hogy ne legyen olyan melegem. És a steppelt műselyem paplan hűs érintése nyári éjszakákon...! Velem együtt emlékezik és borzong a bőröm is.
Ahogy az emlékek végigfutnak az agyamon és visszatűnnek a semmibe, a helyüket felváltja a megütközés: de hiszen ilyesmit képtelenség örökölni! Hogy létezik, hogy harmincöt év elteltével a lányom ugyanazt csinálja, amit egykor én?! Vagy csak a meleget utálja épp úgy, mint én, és hozzám hasonlóan kifejlesztette a hűsítő nyári takarózásnak éppen ezt a válfaját? Ezen merengek némiképp megilletődve, mert azért a mellkasomat dagasztó és fojtogató lényeg mégis csak az volna ugyebár, hogy a lányom úgy alszik, ahogy egykor az apja. Vagyis én, merthogy én vagyok az apja. Az apja.
Ahogy leérek, lelkesen újságolom is a feleségemnek:
– Te, ezt nem fogod elhinni. Emma a takaróhuzatba bújva alszik.
– És?
– Én is ezt csináltam gyerekkoromban! Érted? Ugyanazt csinálja, amit én...!
– Hát persze, hogy azt csinálja, mert amikor nem voltál itthon, anyukád elmondta neki, hogy így aludtál gyerekkorodban. Azóta nem is hajlandó máshogy aludni.
Ernyedt csalódottsággal fújom ki a mellkasomat dagasztó levegőt... azaz, egy pillanat... várjunk csak, hát ennyire szeret ez a drága lány, hogy pusztán azért képes így aludni, mert az apja (vagyis én) gyerekként egykor így aludt? Két köbméter friss levegő árad a tüdőmbe, peckesen sétálok tovább. Mi sem könnyebb, mint létezni, hülyén is büszkén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése