Tétován ácsorgok a könyvespolcnál, a könyvgerincek lomhán masíroznak el a tekintetem előtt. Hirtelen megtorpannak. Na, ez épp jó lesz, húsz éve is lehet tán, hogy olvastam. Mintha tetszett volna, de ki tudja azt már megmondani. Leveszem a polcról, és ahogy a bal tenyerembe fektetem, hogy belelapozzak, a könyv kényelmesen hátradőlve magától nyílik ki a címoldalnál. A szememmel nem, csak az orommal érzékelem, hogy kitárulkozása leheletnyi, könyvillatú porfellegecskét támaszt. Végtelen Möbius-szalaggá tekeredett fakósárga könyvjelzőszalag, egy réges-régi eső, netán az asztalon szétömlött pohárnyi víz történelmi, barna foltjai a lapon, és néhány rég elfeledett, kézzel írott sor: „Terbócs Gáboréknak sok köszönettel, barátsággal – Mészöly Miklós, Kisoroszi, 1978”.
Nincs e sorok mögött semmiféle világraszóló történet, mégis letaglózva állok ott. Nagyon régen nem jutott eszembe 1978 nyara, az a nyár, amikor Apám Mészölyék kisoroszi házát építette, és szokás szerint a családunk is ott sertepertélt a közelben. A lelkében tölgyfa író és az én becsületes, kétkezi Apám arra a rövid időre igazán megkedvelték egymást. Ha úgy akarták, mindketten csibészes és meleg tekintetű emberek tudtak lenni, talán mindösszesen ennyi volt az egész. És ennek a régi-régi nyárnak a derekán ülhettem az ősöreg (hiszen kis híján hatvan éves!) író bácsi ölében magam is, a lábamat lóbálva hallgattam, ahogy mesél, Anyámtól sírós hangon követeltem, hogy rám is olyan kék-fehér csíkos tengerésztrikót adjon, amilyet Miklós bácsi visel, és literszámra ihattam saját készítésű ribizliszörpjét, azt a végtelenül rossz ízű, de nagyapás szeretettel kínált szörpöt, amitől aztán minden este derekasan összefostam magam.
Mégsem olvasom el, tolom vissza a könyvet társai közé. Hátha nem tetszenék, és akkor mi lesz 1978 nyarával, mi lesz velem és velünk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése