Határozottan és visszavonhatatlanul meg vagyok illetődve.
A tárcám mélyén születésüktől fogva magamnál hordom a lányaim babakarszalagjait és köldökzsinórcsipeszeit. A huszonegyedik század hűvös homlokú fiaként én így adózom a középkori babonaságok és a pars pro toto mágia oltárán. A minap a nagylányom karszalagját valahogy kiránthattam a tárcámból, a munkahelyem környékén, a külső Váci úton. Megviselt, sápadt rózsaszín kis csomag, rajta a lányom jól olvasható nevével. Nem vettem észre, hogy eltűnt, van ott még karszalag és csipesz, ahonnan ez jött. Valaki viszont észrevette, felvette a sárból, talán el is mosolyodott, amikor felismerte azt a sáros-rózsaszín valamit, gondolt egyet és leadta a legközelebb eső irodaházban. Hátha ott dolgozik, aki elveszítette. Történetesen nem a mi irodaházunk volt az, és nem találtak Terbócsot egyik emeletén sem. Így hát másnap az ottani portaszolgálatos felvette a kabátját, és egy irodaházzal odébb vitte a kis csomagot. Az itteni portaszolgálatos átvette, szeretném hinni, hogy ő is kedvesen mosolygott közben, majd elkezdték körbehívni a hétemeletes irodaházban bérlő tucatnyi céget, dolgozik-e náluk ilyen furcsa nevű egyén, akár nő, akár férfi, mert ez és ez történt. Legvégül a mai napon megcsörrent a telefon az asztalomon, hogy van-e Terbócs Emma nevű lányom, mert ha igen, akkor vár rám valami odalenn.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése