Még hogy gyerekszáj...!

Emma lányom (8) este, fektetéskor még betámad, éppen amikor már valamelyest ernyednének az idegszálaim:

– Ha nekünk, gyerekeknek nem engedtek meg valamit, nektek ugyanazt miért szabad? Például ti miért maradhattok fenn tovább?

Nem igazán akaródzik válaszolni. Nem is találok különösebben épkézláb magyarázatot, így hát mondom inkább ész nélkül, ami jön:

– Azért, kislányom, mert mi már felnőttek vagyunk. Egy csomó dolog el van már rontva bennünk meg velünk, és így kompenzálunk, hogy fennmaradunk, pedig fáradtak vagyunk. Meg eszünk is közben, pedig már fogmosás után vagyunk. Tudjuk, hogy talán nem kéne, de fittyet hányunk rá. Ez is a felnőttélet része.

– Az mit jelent, hogy kompenzáltok?

– Hogy érezzük és tudjuk, valami elromlott bennünk, vagy inkább úgy mondom, mi már így és ilyenek maradunk, és ezért úgy érezzük, egy kis fennmaradás már igazán nem számít. Vagy valami ilyesmi. Esetleg… Nehezeket kérdezel. A lényeg, hogy a mi esetünkben már nincs jelentősége.

– És ez mit jelent?

– Hogy nem igazán fontos, mi mikor fekszünk le, és falatozunk-e még egy kicsit.

– De ha valami elromlott, akkor miért rongáljátok tovább? – Kicsit gondolkodik. Én is gondolkodom, némileg kevesebbet, de annak sincs semmi jelentősége. Kisvártatva folytatja: – Lehet, hogy ha nem maradnátok fenn, meg minden mást is úgy csinálnátok, ahogy nekünk mondjátok, akkor visszajavulna bennetek minden.

– Nahát, édes vagy, ez így eszembe sem jutott idáig… De tudod, a magunk számára mi csak mi vagyunk, csak akkor vagyunk elszántak, ha rólatok van szó. Mert ti viszont a gyerekeink vagytok, és azt akarjuk, hogy ti mindent jól és jobban csináljatok.

Rövid csend, amíg megszületik az ítélet:

– Hát ez szerintem hülyeség. A mi számunkra ti meg a szüleink vagytok. Én azt akarom, hogy bennetek ne legyen elromolva semmi, mert akkor nekem se jó, hiába akarjátok ti azt. Úgyhogy feküdjetek le. Most.

Nincs szavam. Porig vagyok alázva. Egy hülye vagyok.

(Lejegyezve rögtön a párbeszéd után, tartalmilag hűen, a szövegpontosság nyilván kérdőjeles. Komolyan nem értem, hogyan veszhet ki belőlünk az a természetes és keresetlen bölcsesség felnőttkorunkra, ami a gyerekekben még ott van.)