Emma lányommal (8) sétálgatunk Újlak zegzugos utcáiban, közben beszélgetünk.
– Tudod, mi aggaszt? – kérdi a lányom.
– Na, mi?
– Hogy még nem láttam űrhajót.
– Az meg ugyan miért aggaszt?
– Hát hogy leszek így csillagász, ha már nyolcéves vagyok, és még mindig nem láttam űrhajót?!
– Nem gondolnám, hogy attól lesz valaki csillagász, ha elegendő számú űrhajót lát. Ahhoz inkább fizikát kell tanulni jó sokat.
– Na de én éppen azért szeretnék csillagász lenni, hogy körbeűrhajózhassam a Naprendszer bolygóit. A fene se akar egész életében egy látcső mellett kuksolni, aztán papírokon kiszámolni mindenfélét. És csak a boltba járnék ki... Még mit nem!
***
– Apa, az a tábla mit jelent?
– Hogy itt csak harminccal lehet hajtani.
– Akkor ebben az utcában tilos megállni is?
– Ezt hogy érted?
– Hát ha meg akar valaki állni, akkor a fékre kell lépnie, és előbb hússzal, aztán tízzel, végül sehánnyal se megy. Megszegi a szabályt, a rendőr meg jól megbünteti.
***
– Apa, ez ilyen szavazási plakát?
– Az.
– És melyik párté?
– Oda van írva, az LMP-é.
– És az LMP jó?
– Hát, nekem leginkább semmilyen. De inkább jó, mint rossz.
– Neked! De én nem azt kérdeztem, hogy NEKED jó-e! Hanem hogy... hát... tudod, ha nem ismerné az ember egyik pártot sem, akkor azt mondaná rájuk, hogy jó vagy rossz, amit akarnak?
[Szörnyen büszkebüszkebüszke vagyok.]
***
Hazafelé a villamoson összetalálkozunk egyik kis osztálytársával, barátnőjével. Hatalmas vigyorral összeölelkeznek, összecsókolóznak. Az osztálytárs a falhoz húzódik, Emma mellé ereszkedik az ülésre. Egymás kezét fogva, idült vigyorral néznek ki az ablakon megállókon keresztül. Néha egymásra néznek, és akkor vidáman felnevetnek. Egyetlenegy szó nem hagyja el az ajkukat. A gyermekkor tökéletes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése