A tisztiorvosi hivatal évszázados, impozáns Váci úti épülete előtt állok. Odabent lenne dolgom, de ember tervez, portás végez. Az árnyas kapubejárót ugyanis minden hivatalok egyenkerberosza, élet és halál ura, a Kapuszolgálatos terebélyes kontúrjai töltik ki faltól falig. Így rejtik el avatatlan szemek elől, ó, irgalom atyja, ne hagyj el, a Hivatal Udvarán Kornyadozó Növendék Nyírfát és más isteni titkokat. Szemem kezd hozzászokni a kapubejáró sötétjéhez, már látom, hogy a kerberosz boglyafeje egybenőtt a nyakával. Lehet, hogy nem is fej és nem is nyak és nem is ember az, hanem egy hatalmas, hájas, mereven feltartott mutatóujj. Ott állt már az istenek születése előtt, és akkor is ott fog állni, a hivatali titkok és fontos ügyek örök őrizőjeként, amikor haló porainkat már hét országba hordta szét a szél. Álmosan leeresztett szemhéjai mögül rosszindulatúan méreget. Komoly indokkal kell ahhoz rendelkezni, hogy egy sehonnai jöttment csak úgy megálljon a Hivatal szélárnyékában.
– Jó napot kívánok! – köszönök némiképp elfogódottan.
Válaszul a massza megmozdul. Bátorításnak veszem, folytatom tehát:
– Nem tudom, jó helyen járok-e… – kezdek bele, de méltatlankodva villanó tekintetéből megértem, hogy semmiképpen nem járhatok jó helyen. – Szóval a háziorvosom mondta, hogy ide kell jönnöm maláriagyógyszert felíratni.
– A háziorvos?! – mordul egyet. Máris leleplezett, de még nem tárta fel hátsó szándékaimat.
– Ő.
– Gyógyszert felíratni?!
– Azt. Maláriára.
– Itt azt nem lehet. Ez az Oltó Hely.
Részéről lezárta a beszélgetést, mehetek dolgomra Isten hírével. Hatalma kifürkészhetetlen, isteni eredetű. Ezt érzem minden zsigeremben, így lehet, hogy egyébként cudar alaptermészetem és szíre-szóra felhorgadó igazságérzetem a mélyben szunnyad tovább. Azért bátortalanul még próbálkozom:
– Szerintem mégis ide kellett jönnöm. Trópusi országba utazom, és a védőoltások mellett szükségem van malária elleni védelemre is.
– Ja, hogy malária? Ezzel kellett volna kezdenie, nem elmagyarázni mindenfélét, amihez semmi közöm – mondja leereszkedő hozzáértéssel.
Most már ébredezik a bennem szunnyadó állat.
– Ez volt a második szavam, hogy m-a-l-á-r-i-a, de hagyjuk… Szóval akkor mégis jó helyen járok, és itt fognak nekem maláriagyógyszert felírni?
– Azt biztosan nem. Rossz helyen jár.
– Hogyhogy?!
– Ez itt az Oltó Hely. Itt beoltják malária ellen, de gyógyszert nem adnak.
– Beoltanak?! – most rajtam a kétkedés sora. – A legjobb tudomásom szerint malária ellen nem is létezik oltóanyag.
– Már hogyne létezne? – felel, száját leereszkedő vigyor húzza lassan szét. – Ezt csak bízza rám, én jobban tudom. Kitöltök egy Belépő Cédulát a nevére, a Belépési Időponttal, bemegy az Oltó Helyre, balra a magasságos lépcsőn fel, megkapja az oltását és aláíratja a Belépő Cédulát a Doktor Nővel. Visszafelé leadja nekem a Belépő Cédulát. Ért mindent?
Megszégyenülten bólintok. Bemegyek az oltóhelyre, ahol csakhamar megtudom, hogy malária ellen valóban nincs oltóanyag, így hát maláriagyógyszert ír fel a doktornő. Kedvesen elmagyaráz mindent, időzítést, adagolást, mire figyeljek, mit kerüljek. Visszatér az életkedvem.
Kifelé menet azonban ismét szétárad ereimben a rossz vér. A lépcsőn lefelé azon képzelgek, hogyan alázhatnám vissza Kerberosz bácsit a malária körüli szakértelme ürügyén. Változatosan pökhendi mondatok és bántó fordulatok ötlenek fel bennem. Sorra vetem el őket, bosszúszomjas lelkemet egyik sem elégíti ki. Épp mire a kapuhoz érek, szívembe és elmémbe villan a velejéig gonosz megoldás.
Fülig érő mosollyal nyújtom át a belépőcédulát. Baritonomat zengő üzemmódra állítva már éppen megszólalnék, amikor belenézek a szemébe. Minden igyekezet hiábavaló. Ezt a csatát én csak elveszíteni tudom. A kerberosz szemét az ostobaság szürkülete fátylazza, az önelégültség zsíros nyálcseppje ül a szája szegletén. Elmegyek Isten hírével, vissza se intek. Találkozom még vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése