A karodba zárva viszed a gyermekedet a kolozsvári utcákon. Mert előzőleg órákon át róttátok a város más utcáit, így kimaradt az ebéd utáni szundítás. A gyermek botladozik, lám, most el is esik, beveri a térdét, és máris nyűgösen kéredzkedik fel az apai karokba.
Energikusan felkapod, peckesen elindulsz vele. Büszkén és boldogan vigyorogsz egyszerre kifelé és befelé, ahogy a kis kétéves embercsomó melegen hozzád simul. De átkozottul sok a kolozsvári utca, a Donátnegyedig még hosszú a séta. Elalszik a gyerek, ott a karodban. Fejedet görcsösen előreszegezed és nyakadat enyhén balra tekered, lapockádat kicsit felhúzod, hogy a nyakszirted és a vállad képezte ív a legkényelmesebb fekvést nyújtsa a kicsi fejnek. Álmában jólesően beleszuszog a füledbe, az adja a lóerőt.
Szükség is van rá, ami azt illeti. Egyik karoddal megtámasztod a kis lábakat szorítva ölelő másik karodat, aztán váltasz, és a másikkal az egyiket. Pár utcával később valami elpattan a gerincedben, a hátad égő fájdalommal szúr, a nyakad nemsokára ténylegesen megmerevedik, a karod és a halántékod egy ritmusra lüktet. Alszik a gyerek, mantrázod magadban, miközben kínlódva számolod a métereket. Hátad már nincs is, megszűnik a testérzékelésed, gondolattalanul végzed a dolgod. Ekkor a szemed sarkából megpillantod a házat, ahova igyekeztek, és ahol már legalább leülhetsz az alvó gyerekkel. Most már csak odáig kell kibírni. Feltör a torkod mélyéről egy megkönnyebbült nyögés. A gyerek ijedten felriad, sértődött tekintetét rád emeli, és panaszos-sírós hangon azt mondja:
– Apa… Apa rossz.
Mosolyogva nézel vissza rá, és arra gondolsz, hogy nem baj, mert ő viszont jó, és helyetted is tökéletes. És arra gondolsz, hogy honnan is tudná. Mi sem tudtuk, az idők kezdete óta egyikünk sem tudta soha. Most sem tudjuk, csak csináljuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése