Állok a zebránál, várom, hogy zöldre váltson a lámpa. Természetesen cigarettázom, szórakozottan fújom a füstöt a városon ülő ködbe. Ekkor közvetlenül mellém, a járdaszélre lép egy anya, karjában négyévesforma gyermeke. A zöldre várnak ők is, hogy továbbmehessenek. Első ösztönös gondolatom, hogy odébb húzódom, mégse menjen a gyerekre a cigarettafüst. Második gondolatommal konstatálom, hogy cigányok, és agyamban máris sorjáznak a közeljövendő másodpercek vágóképei. Kívülről figyelem, mi fog történni: az utca túloldaláról látom magamat, ahogy mellém lép egy cigányasszony a gyerekével, én rájuk pillantok, és rögtön két lépéssel arrébb húzódom. A vészcsengő hisztérikusan felsikolt a bensőmben: ez így nem történhet meg, még azt fogják hinni, azért húzódtam arrébb, mert cigányok. Mindez a másodperc töredéke alatt fut végig a fejemben, eközben azonban a törzsem már el is billent, jobb lábam meglódult az ellenkező irányba, amikor agyam kiadja a végtagjaimnak az állj! parancsot. Visszarendeződöm álló helyzetbe, ott maradok szoros közelségükben. Tétova mozdulatom azonban nem maradt észrevétlen, az anya mintha rosszalló pillantást lövellne felém. Rámosolygok, de belül szűkölök: tényleg azt hiszi, hogy én azért, mert ők. Azon veszem észre magamat, hogy arcomon túlkompenzáló mosollyal és derűs szemmel keresem a kisgyerek tekintetét.
Ha normális ember lennék egy normális világban, első ösztönös gondolatomat követve két lépéssel arrébb húzódtam volna rögtön. Esetleg elnyomom félig szívott cigarettámat a lámpaoszlopon. Ha biztonsággal tudom is, mit gondolok, érzek és hogyan viszonyulok, az agyamon abban a pillanatban nem futna át semmi, hiszen nincs probléma és nincs megoldandó helyzet. Ő sem nézne rám rosszallóan. És én azért nézném mosolyogva és derűsen a gyereket, mert gyerek, és nem azért, mert bűnösnek érzem magam egy mérgezett világban.
Nagyon sok minden el van rontva és nagyon sok mindenen kellene még változtatni, alighanem rövid lesz rá ez az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése