Nálatok vannak-e állatok?

Falusi gyerekként sosem éreztem késztetést arra, hogy egymással marakodó kutyáinkat-macskáinkat, a baromfiudvar zajos aprónépét, az időnként bégetéssel és mekegéssel kiegészülő háztáji kórust túlkiabálva a szüleim elé álljak: ugyan lehetne-e énnekem valamiféle házi kedvencem? Teszem azt, egy raj zebradánió, sőt, rögtön egy pár zebrapinty is. Hiszen haszontalanságukban is olyan szépek lehetnek így együtt. Nem ötlött fel bennem soha semmi efféle gondolat. Ha lett is volna késztetés, az egy ízben elfogott, gondosan kialmozott kartondobozban elhelyezett, majd onnan akkurátusan kiszökő és két napon belül a szekrény háta mögött vélhetően kínok kínjával kiszenvedő sündisznó végképp megoldotta a kérdést: soha egy villanásnyira nem ötlött fel bennem, hogy pont egy kalitka vagy egy akvárium hiányozna abból a sarokból, ahonnan az előző héten szuperáltuk ki a dédpapa hetvenéves kovácsoltvas állólámpáját.

Ám a gyermekeink már az Erzsébetváros gőzölgő aszfaltján cseperednek, így egy megveszekedett poszméh döngicsélése sem nyomja el a hangjukat, amikor felteszik a kérdést: ugyan lehetne-e őnekik valamiféle házi kedvencük? Mint mindenki, próbálok én is jó szülő lenni, így bár a házi kedvenc puszta gondolata is tűéles csikorgással szánkázik végig a gerincemen, önfeledt könnyedséget erőltetve magamra leteszem az újságot, amelynek olvasását mind ez idáig tettettem, és végighallgatom ezt a két boldogan csivitelő emberverebet, majd mosolyogva elejtek egy diplomatikus megjegyzést: „Meglátjuk. Most pihenjünk, aludjunk rá egyet.” Gyermekeink belátóak, az ő gyomrukat is megterhelte az ebéd, így magamra hagynak, az atyai szót követve pihenni térnek. Újra az újságba mélyedek, és erősen fohászkodom, hogy ne legyen több ez az egész gyorsan múló gyermeki szeszélynél. Talán kicsit nyugtalanít, hogy ezúttal sem sikerült jó szülőnek bizonyulnom, de az ebéd tényleg finom volt, sok volt, nehéz volt, félig lehunyt pillák mögül tovább tanulmányozom az újság fejlécét.

Ez a két kis süldő leánygyermek viszont nem felejt és nem ereszt, az ebéd utáni alvást követően rögtön jön a kérdés: ugyan lehetne-e őnekik valamiféle házi kedvencük? Olyan felszabadult önfeledtséggel, huncut mosolygással tárgyalják újra a témát, hogy tétován feltámad bennem a gyanú, ezek a kis piszkok a vesémbe látnak és mindent tudnak, csak direkte élvezik a vergődésemet. Így hát nagy sóhajtással tudomásul veszem, hogy hasztalan dugom a fejem a homokba, itt emberi számítás szerint már nincs más dolgom, mint a kész tények tudomásul vétele. Alaposan kikérdezem hát őket, mik az elgondolásaik. Szigorú magyarázatomból megértik, hogy egy orrszarvú vagy egy víziló semmiképpen nem érezné jól magát a galérián, dacára a valóban tágas térnek és kisebbik lányom csak nagy nehézségekkel cáfolható feltételezésének, miszerint a csillár pedig minden bizonnyal elnyerné e bávatag monstrumok tetszését. Sőt, továbbra is ridegen racionális érvekkel támasztom alá, hogy vélhetően egy „édes, kicsi, aranyos” jegesmedve beszerzése is zsenírozná a család tagjait napi tevékenységükben, akár a fürdőszobában lakna, akár velünk aludna a hitvesi ágyban. A fókákon, rókákon és csókákon keresztül lassan eljutunk arra a pontra, amely számomra az elvárható maximum, lányaim számára viszont eddigi életük legelviselhetetlenebb, valósággal megemésztheteten kompromisszuma: egyedül kisebb halak vagy madarak jöhetnek szóba. Sem kicsi, de erejükön felül büdös és egész napos lankadatlansággal a faforgácsot zörgető pézsmapockok, törpehörcsögök és tengerimalacok, sem egyébként számomra is érdekfeszítő, de a család nőtagjait napi húsz frászkitöréssel fenyegető ízeltlábúak és kisebbfajta hüllők nem képezhetik vágyaink netovábbját.

Nem az a helyzet, amikor a felek kölcsönös megelégedéssel állnak fel a tárgyalóasztal mellől. Kisebbik lányom sírva fakad, és jelzi, hogy nem szeret és másik apukát akar, amiért nem lesz vízilovunk. A nagyobbik gyengéd gondoskodással igyekszik vigasztalni, de maga sem hiszi, amit mond, és közben húga feje felett ellenséges tekintettel méreget. Mindezzel nem törődöm, engem ekkor már a jeges rémület kerít hatalmába, hogy nemsokára kénytelen leszek szembesülni vagy egy raj üveges tekintetű hal céltalan víz alatti őgyelgésével, vagy egy rikácsoló kanáripár násza felett érzett gyilkos indulataimat leszek leküzdendő pihenésre szánt szent perceimben. Hogy eleve szánalmas diadalérzetem is elillanjon, homloklebenyemen fenyegetően felvillan a három évtizeddel ezelőtt jobblétre szenderült sündisznó túlvilági árnya.

A gyerek lelke azonban örömre van hangolva, pusztán egyet kell aludni, és máris lelkesülten várják, hogy szívtelen apjuk a tettek mezejére lépjen, és legyen végre akváriumuk, benne pedig úszkáljanak halacskáik. Ám hátravan még a feketeleves. Továbbra is komoly hangütéssel kisebbik lányom tudomására kell hoznom, hogy a halacskáknak idejük jelentékeny részében a vízben kell tartózkodniuk, bármennyire is szeretné, nem, nem viheti el őket a zsebében, hogy megmutassa az ovis csoporttársaknak. Nagyobbik lányomat sokként éri a hír, hogy a halak közérzete szempontjából mindenképpen elkerülendő a simogatásuk. Ha ellenállhatatlan késztetést éreznének arra, hogy a nap jelentékeny részében hosszú ujjú pólóban is vállig az akváriumba lógva merő állatszeretetből a halakat simogassák, tapogassák és nyomkodják, akkor már tényleg jobb megoldásnak tartanám, ha mégis inkább a zsebükben vinnék el őket az óvodába, úgy legalább szegény párák a Vörösmarty utca sarkáig túllennének minden szenvedésen. Az adu ászt már elő sem veszem, ilyen felvezetés után igazán felesleges megpendíteni a gyermeknevelési folklórból unalomig ismert obligát zárszót: „Etetnetek, gondoskodnotok róluk viszont nektek kell, drága gyermekeim.” A ma elérhető emberi tudás szerint akármilyen alapos, gondos előkészítő munka is előzi meg a házi kedvenc beszerzését, mindösszesen két forgatókönyv lehetséges: a gyerek két napon belül halálra tömi szerencsétlen jobb sorsra érdemes jószágot, vagy egy hét elteltével a szülők megadóan átveszik a gyűlölt állatocskák gondozását drága gyermekeiktől, akikből ezt követően a villanyóraszekrény látványa is hevesebb érdeklődést vált ki a megunt halakénál.

Nem veszem tehát elő az adu ászt, lányaim már így is nyomorultul érzik magukat, én nemkülönben. Kínzó lelkiismeret-furdalás gyötör. Egy piszok alak, egy önző fráter vagyok. Más apa maratonokat fut végig a mozgássérült fiával a karjai között, én pedig egy egyszerű házikedvenc-beszerzési próbatételen elbukok. Pedig semmi más dolgom nem lett volna, mint a saját árnyékomon átlépve könnyedén kézen fogni a lányaimat, elmenni velük a legközelebbi kisállat-kereskedésbe, és venni valami apró-cseprő haszontalanságot, hogy a saját kárukon tanulják meg, mit jelent az. Szent esküvéssel fogadom meg magamban, hogy így fogok tenni. Igen, így fogok tenni. Igenis átlépek az árnyékomon.

Másnap azonban mégis inkább az állatkertbe viszem a lányokat. Hiába, ma nem süt a nap, az orrszarvúnak és a vízilónak sincs árnyéka, hát még nekem.