Szülők iskolája

Egy
A múlt év egyik késő tavaszi napján a trolibuszon egy apát láttam gyermekével. A jól ismert útvonal nem kötötte le az érdeklődésemet, egyébként is kíváncsi ember vagyok, így hát szemérmetlenül őket figyeltem. Egymás mellett ültek, s míg a kislány a környező világ száguldása felett álmélkodott, az apa a kezében tartott vaskos irományba mélyedt. A kislány időről időre lelkesen, csilingelő hangon hívta fel apja figyelmét egy-egy külvilági mozzanatra. Az apa leánya felé fordulva sietős mosolygással nyugtázta a soron lévő látványt, de keze már idegesen továbblapozott, hogy egy szemvillanással később tekintetét ismét a paksamétára szegezhesse.

Elképesztő, gondoltam magamban, hogy vannak, akik az őket szerető gondoskodással körbevevő családtagoktól távol, befelé fordulva élik életüket. Elfoglalják őket a saját gondolataik, befelé válaszolnak odabent feltett kérdésekre, amelyek megállíthatatlan áradata nem csupán leköti őket, de rejtélyes módon mintha energiájuk táptalajául is szolgálna. Introvertált, magának való ember, csóváljuk meg a fejünket ilyenkor rosszallóan.

Szabálytisztelő állampolgárként az agyam ki is adta a parancsot egy jól elhelyezett rosszalló fejcsóválásra, de mielőtt az ingerület elérte volna a nyakszirtemet, vágott belém a felismerés: de hiszen én magam is ilyen vagyok! A dolgos hétköznapok lezárásaként nem kapcsol ki és nem tölt fel semmi más, csak ha gondolataim és könyveim mögé temetkezve választ találok valójában tökéletesen érdektelen és értelmetlen kérdésekre. Kíváncsiságom messzi tájakat kémlel, érdeklődésem kiterjedt, cserébe az anyatermészet úgy intézte, hogy ismereteim az emberi tudás valamennyi területén meglehetősen felületesek legyenek. Így hát könnyen esem bűvkörébe olyan haszontalan kérdéseknek, hogy teszem azt, hogy is volt azzal a José Antonio Páez nevezetű pacákkal vagy mi olyan egyszerűen nagyszerű a differenciálcsigában. Páezt már száz éve is a régi hullák közé számították mértékadó források és napjainkban ötezer kilométeres sugarú körben nem akad létforma, amely ismerné a nevét. Míg ellenben ha szembejönne velem az utcán egy differenciális csigasor, köszönés nélkül haladnék el mellette, talán még megvetően el is fordítanám a fejem, összerakni pedig bizonyosan nem tudnék egyet sem, hála legendás kézügyességemnek. Belülről mégis feszítenek ezek a kérdések, a napi feszültséget levezetendő csak ezekre tudok összpontosítani, és a csillapító nyugalmat meghozó megelégedéssel egyedül a válaszok megtalálása tölt el. Jó eséllyel a család már alszik ilyenkor. Ha mégsem, másodpercekre ugyan át tudom engedni magam gyermekeim ölelésének, hogy aztán a trolibuszos apuka türelmetlenségével toljam félre őket is és késztetéseim hívó szavának engedelmeskedve folytassam a lázas szemlélődést a belső tájon. Introvertált, magának való ember, mentegetem magam a belső hallgatóság előtt.

Kettő
Kevéssel később a HÉV-en ülve sodortattam magam kifelé a nyárba fordult nagyváros izzasztó forgatagából. Velem szemben egy apa ült gyermekével. Az ötévesforma kisfiú ijedt figyelmét apjára összpontosította, aki szorosan fiához hajolva rendületlenül és katonás komolysággal sorjázta a legkülönfélébb országneveket, lett légyen akárhol is az az ország. A fiú feladata az volt, hogy miután legyűri magában páni félelmét, megadóan megnevezze a soron lévő állam fővárosát. A gyerek ezt az áldozatos munkát legfőképp apja dicsőségére végezte, akinek megelégedettség villant a szemében, valahányszor felhangzott a helyes válasz.

Szerencsétlen gyerek, gondoltam magamban, vajon mit építhet magában olyan téglákból, amelyekhez semmiféle gyermeki élménye nem tapadhat, ráadásul még értelmük sincs: dablin, buenoszajresz és kanberra?! Ilyen idétlen neveken még egy Óperenciás tengeren túli vasorrú szipirtyót sem anyakönyveznek, ahhoz pedig túlságosan bonyolultak, hogy egy gyermek percekig fuldokolva kacagjon a hangzásukon, amire kiválóan megteszik a jóval érthetőbb gügye, pempő és libikóka szavak is. Gyermeki értelemmel kitapinthatatlan ballasztokkal tömi a fiú fejét és köti gúzsba a gyermeki lélek zsigeri nyitottságát és érdeklődését. Mindezt az apa vajon saját elvetélt ambíciói igazolásául teszi, gyermekében tükröztetve mindazt az elkallódott nagyszerűséget, amelynek ígéretét egykor ő hordozta magában? Mit sem törődve azzal, hogy a gyerek lénye és nyiladozó értelme milyen világokra tárna ablakot?! Öntelt majom, ágaskodik ilyenkor jóérzésű emberben a felháborodás.

Jóérzésű embernek tartom magamat, így hát azonmód felkészültem egy jogos és jóleső felháborodáshullámra. Ám e ponton az agyam ismét becsapott, ezúttal dologtalan jobb kezem ujjainak adta ki a parancsot, hogy késedelem nélkül, de a helyzethez illő tétovasággal szántsanak végig koponyám boltozatos ívén: nem vagyok-e én is ilyen öntelt majom? Mióta csak gyermekeim vannak, vágytam az idő elérkeztét, amikor megoszthatom és visszahallhatom tőlük mindazt, ami érdeklődés és tudás addig csak bennem vert hullámot. Akkor még kicsik voltak, a nagyobbik is alig múlt négyéves, éppen ezért a létező valóság is engedte még, hogy a távolabbi jövőn ábrándozzam. Amikor egy laktató vasárnapi ebéd után, a kovászos uborka levét szürcsölgetve José Antonio Páez sorsa vagy a differenciálcsiga rejtélye felett elmélkedem leányaimmal. Bizonnyal nem csak az én ábrándképem ez, de ha eljön az ideje, leányaim hovatovább nálam is nagyobb bódulattal fogják átadni magukat az apjukból előtörő kérdések megvitatásának és tisztázásának. Feleségem jó asszony, az esték puha sötétségét megtöltő pusmogásaink során, ha feltámadt bennem a kínzó kétség, igyekezett ő is arról biztosítani, hogy majdan kölcsönös büszkeségben csüggnek apjukon a leányai. Hogyan is történhetne másképp? Igaz ugyan, hogy a minap, amikor az állatkertben sétálva kiselőadást tartottam csemetéimnek a kétéltűek és hüllők közötti alapvető élettani különbségekről, egyszer csak egymás szavába vágva a húsz perccel azelőtt látott pelikán csőre felett érzett ámulatuknak kezdtek el hangot adni. Kissé megbántva éreztem magam, s megróttam őket, hogy a pelikán madár, márpedig apátok éppen kétéltűekről és hüllőkről beszélt. Megelégedéssel vettem tudomásul, hogy kicsit szégyellik magukat. A tetejébe még az is előfordulhat, hogy ugyanaznap este elővettem nagyobbik leányomat, hogy elvárható szabatossággal adjon számot szigorú atyjának a leülepedett tudásról, az állatvilág osztályairól és főbb ismérveikről. Kérdeztem vajon, hogy egyáltalában érdeklődik-e a kétéltűek, netalántán a hüllők iránt? Dehogy kérdeztem, csak azt tudtam, hogy számomra érdekesek. Van-e bármiféle különbség egy gyermek számára a dablin, buenoszajresz, kanberra és a tojásrakás, magzatburok, kopoltyú szavak között? Dehogy van, dehogy van. Öntelt majom, csóváltam meg a fejem szelíden fanyar önsajnálattal.

Újraszámlálás
Egyre lomhább, nehezebb mozgású a nyár, amikor kezdetét veszi szokásos évi nyaralásunk a király-erdei hegytetőn. Hegyi kaszálóktól és erdőfoltoktól körbeölelt régi boronaház, mélységes nyugalommal, a civilizáció minden vívmánya nélkül. A legközelebbi szomszéd a szemben magasodó hegytetőn, de mindegy is, úgysem találkozunk vele soha. Egy nyiladozó értelmű városi gyerek számára valóságos paradicsom. Ugrásra készen várom a pillanatot, amikor kielégíthetem négy éves és négy hónapos Emma lányom tudásszomját gombákról, virágokról, bogarakról, egyebekről, mindarról, amiről úgy vélem, érdekelheti, hiszen engem érdekel. Azonban meglepő dolog történik.

Első este a fűben hanyatt fekve csodálkozik rá a feketére szőtt égbolt sosem látott mintázatára. Az ájulásig lelkes a csillagok városi szem számára ismeretlen látványától, és engem vesz elő, hogy minderre magyarázattal szolgáljak. A jeges rémület kerít hatalmába, lázasan kutatok emlékezetemben, de hiába: az égbolton túli űrről, a világegyetemről és az égitestekről nem tudok jóformán semmit. Még hogy messzi tájakat kémlel az érdeklődésem…?! Hogy kölcsönös büszkeségben csüggnek rajtam a lányaim…? Életem várva várt pillanatában ott állok leforrázva, önmagam előtt megalázva. Azonban a hasamban kotyogó csíki sör jó barátom, és segít a magam szabta korlátokat lebontva úrrá lennem a helyzeten.

Én is hanyatt vetem magam a fűbe, lányom felkéredzkedik, hogy a hasamon fekve hallgassa végig, akármi is következzék. Töredelmesen bevallom neki, hogy keveset tudok ezekről a felhőkön túli messzi világokról, viszont ha hazamegyünk, mindennek utánajárhatunk együtt. Addig is, ha lexikonok nem is, de a képzeletem velem van, és arra a kevésre építve, amit valóban tudok, egy órán keresztül traktálom a kénsavfelhőkben sínylődő Vénusz királylányról, a sosemvolt marslakókról, a népes holdcsaládját maga köré gyűjtő nagytermészetű Jupiterről, a magányos Plútóról és társaikról szóló tündérmesékkel. Nyaralásunk alatt minden másnál előrébb való, elmaradhatatlan esti vezényszóvá lesz az „Apa, beszélgessünk a bolygókról!” Aztán amikor két hét után szedelődzködünk és hazamegyünk a városba, valóban együtt járunk utána azoknak a dolgoknak, amelyek őt, a lányomat érdeklik és kimaradtak a bolygókról fűzött történeteinkből. Nehezen mozduló, lusta és kényelmes ember vagyok, de a következő három hónapban azonmód talpra szökkenek, ha azt hallom: „Apa, beszélgessünk a bolygókról!”

Azóta lassan egy év telt el, Emma már ötéves. Olvas és sokkal nyitottabb, mint amilyen én valaha is voltam. Az elmúlt időszak során más dolgom nem akadt, csak hátradőlve várni, hogy irányításával és hívó szavára további témák kivesézésére kerüljön sor. Hónapokon át beszélgettünk a dinoszauruszokról és az emberi testről, és rövidebben mindenféle egyéb témákról. Csupa olyan kérdésről, amelyet nem én tettem fel, de nagyobb szellemi izgalomban reflektálhattunk rá együtt, mint amekkoráról korábban sejtelmem lehetett. Csodák nincsenek, az ember maradt, aki volt: magának való és öntelt. De az apában a gyerek évtizedeken át az ismeretlenben szunnyadó csatornákat nyitott meg. A belülről fakadó gondolatok jelentőségüket veszítve adják át helyüket a sokkal fontosabbaknak, és az ebéd utáni beszélgetések önző ábrándképe is a semmibe hullt, elvégre ott a helye. José Antonio Páez és a differenciálcsiga, miután sosem voltak, méltán belesüppedtek a nemlétbe.

Már mások az ábrándképeim, és itt is vannak velem, körülöttem, kézzelfogható közelségben. Gyakran gondolok hálával a trolibuszon és a HÉV-en utazó apákra. Nagyon remélem, hogy rendben célba értek, ha nem akkor, hát azóta. És azóta is szemérmetlen kíváncsisággal figyelem a velem együtt utazó apákat és gyermekeiket, és kíváncsian várom, hogy mire tanít meg példájukon keresztül a lányom.

Az első saját könyv