Fenyvesi anziksz

Fényképek itt

Fázós séta ötéves Emma lányommal a Balaton-parton. Kulisszául szolgál a szemerkélő eső, az orkánszél és a csüggedés, hogy barbár eszkimó törzsek támadásaitól kell tartanunk a nyaralás alatt. Ráadásul nagylányom egyfolytában nyüstöl:

– Apa, vegyél nekem fagyit!

– Beszélgessünk valami másról. Az elmúlt félórában számos alkalommal megbeszéltük már, hogy nincs fagyizás.

– De miééért...?! – tör elő lányomból az atyai fafejűség felett érzett, mélyről jövő kétségbeesés. Nem azért vagyok azonban apa, hogy ne tudjam, a felnőttek világának tagjaként otthonosan mozgok a bölcs kinyilatkoztatások terrénumán. Már készen is állok a frappáns válasszal:

– Emma, látsz te körülöttünk bárkit is fagyizni?

– Nem látok körülöttünk senkit.

Magam is körbenézek. Nocsak, akármi legyek, ha nincs a gyereknek igaza. A szomorúfűzek között neszező jegesmedvéktől eltekintve egy teremtett lélek sincs a parton. De lányom ma mindenképpen meg akar semmisíteni, könyörtelenül folytatja:

– Különben is, ha körülöttünk mindenki fagyit enne, akkor vajon vennél nekem fagyit?

– Alighanem igazad van, nem vennék akkor sem.

– De miééért...?!

– Azért, kislányom, mert hideg van. Már elmondtam, hogy hidegben miért nem jó fagyizni.

– Apa, te nagyon bután gondolkodsz. Amikor meleg van, mindig nagyon kell sietni a fagyival, különben rácsöpög a ruháinkra, amiket Anyának kell kimosnia. Most végre szép kényelmesen elnyalhatnék egy fagyit, hiszen nem olvadna el és nem csöpögne a ruhámra és Anyának sem kellene kimosnia, de most meg te nem engeded, hogy fagyizzak. Én nem is beszélek veled többet.

Akármi legyek, ha nincs a gyereknek már megint igaza.

A reggelire elfogyasztott túrókrém rendszerint sorsmozdító, váteszi megnyilvánulásokat vált ki hároméves Hanna lányomból. Gondolom, a mazsola teszi, lásd a régi kínaiak bölcsmondását (in vino veritas).

– Amikor én felnőtt leszek, dinoszauruszokat fogok mutatni¹, de nem a gonosz direxeket², amik megeszik a hősembereket³, hanem csak az édes-kedves egy-montoszauruszokat⁴ fogom felfedezni. És szerintem majd tegoszaurusz⁵ is leszek, amikor olyan nagy leszek, mint Anya.

Szómagyarázat: 1) kutatni; 2) T. rexeket; 3) ősembereket; 4) Edmontosaurusokat; 5) Stegosaurus.

Itt van végre a jó idő, a Balatonban fürdünk. Emmának kiváló vízirevü-ötlete támad:
– Apa, játsszuk azt, hogy te egy kicsit távolabb mész, és te leszel Erik herceg, és kezdj el fuldokolni meg segítségért kiáltani, és én leszek Ariel, és akkor majd megmentelek, és énekelni fogok neked, és te forró szerelembe esel irántam. Jó?

Tetszik a játék, az instrukcióknak megfelelően így hát először is odébbmegyek.

– Ott már jó lesz! Kezdhetjük! – kiált lányom.

Kisszámú jellemhibáim egyike, hogy világéletemben szíves-örömest ripacskodtam, ha csak alkalmam nyílt rá. Így hát belevetem magam a combközépig érő vízbe, egy darabig még a fejemet a víz felett tartva csapkodok és segítségért kiáltozom, a hangom hamarosan elfúl, majd elmerülve bugyborékolok egy sort, és csupán görcsös segélykérő mozdulatba merevedett kezemet tartom a víz felé, mégis lássa a gyerek, hol süllyedtem el. A víz csendjében várom Arielt, hogy megmentsen, közben elégedetten gondolok önmagamra, hogy milyen remekül eljátszom a lányommal.

Hirtelen egy kis kéz ragadja meg az enyémet, és gyengén rángatni kezdi. Feljövök a víz alól, és megpillantom az én drága lányom könnyben úszó tekintetét. Sírva borul a nyakamba:

– Jaj, Apa, azt hittem, hogy igazán, de igazán megfulladtál, és már nem is tudlak megmenteni...

Alig tudom megvigasztalni, miközben hevesen gyűlölöm magamat. A legjobb lenne, ha Erik herceget még a mai napon maga alá temetné egy iszaplavina.

Hanna ismét krémtúrót eszik. Az utolsókat kanalazza ki a műanyag dobozból, átható csend feszül közénk, várjuk a mai próféciát. Komótos, begyakorlott törlőmozdulattal a kézfejére és az orra hegyére viszi át a szája körüli krémtúrófoltokat, majd megszólal:

– Amikor majd űrhajóra szállok és megtalálom a legfényesebb bolygókirályt, azt fogom kívánni tőle, hogy Anya és Apa velünk maradjanak örökkön-örökké.

Tudjuk, amit tudunk, zavartan, sós gombócot nyelve nézünk össze feleségemmel.

A kertben grillezünk. A faszén már parázslik, felette a rostélyon hússszeletek sülnek, amikor a kertet határoló sövény mögül gyűlöletittas rikácsolás veri fel a csendet. Az idős szomszédasszonyt zavarják az illatok, s ez láthatóan elegendő indokot szolgáltat számára ahhoz, hogy megállíthatatlanul tombolva fröcsögjön. Első reakcióm a döbbenet, pedig általában harciasan utasítom rendre embertársaimat, ha nehezményezem a viselkedésüket. Emma nyugodtan ül a műanyag székben, tekintete a távolba réved, miközben mindenen felülemelkedő flegmával azt mondja:

– Ugyan, hagyjátok. Ez az öregasszony épp olyan gonosz és büdös, mint a sajtja.

A sövény túlsó és innenső oldalán sem ért senki semmit, de tartósan beáll a csönd.

Hanna ribizlivel teli tányért nyújt nagyapja felé:
– Tessék, Tuci, vegyél belőle!

– Ó, köszönöm szépen – nyúl az öreg engedelmesen a tányér felé, néhány szemet a szájába tesz, s nagypapásan eljátssza, mintha sosem evett volna ilyen zamatosat. – Mmmmm, nagyon finom...!

– Tudod, ez azért van, mert ribizli.